Forrás, 2007 (39. évfolyam, 1-12. szám)
2007 / 6. szám - Miskolczi Miklós: Trianoni ikrek (Három pötty a déli országhatáron: Tompa, Kelebia, Csikéria)
nak tartotta, a franciák viszont nem. Végül a Dunától nyugatra az angol-amerikai, keletre - kisebb módosítással - a franciák által támogatott javaslat győzött. Ez a „kisebb módosítás" 23 észak-bácskai település (közöttük Tompapuszta, Felső-Csikéria tanyaközpontok és Kelebia hegyközség) Magyarországon maradását (is) jelentette. A békediktátumot 1920. január 15-én a francia külügyminisztérium vörös szalonjában adták át Magyarországnak. Egy jelenlévő újságíró szerint: amikor a magyar delegáció kibontotta az új országhatárokat bemutató térképet, általános szörnyülködés lett úrrá. Szomorú, nagyon szomorú este volt. Szabadka szabad királyi város területéhez tartozó új országhatáron az úgynevezett támasztópontokat így írta le a békeszerződés 27. cikkelye: „a helyszínen megállapítandó vonal a Szabadka-Bácsalmás vasútvonalat Csikéria állomástól körülbelül 1500 méterre keletre, a Szabadka-Kiskunhalas vasútvonalat Kelebia állomástól délre körülbelül 3 kilométerre átvágja és Horgostól és vasúti állomásától északra halad..." A térképen megjelölt két támasztópontra fektetett vonalzó segítségével ma is köny- nyen ellenőrizhető, hogy az optikai egyenestől mindenütt Magyarország terhére tértek el. A kijelölésben elméleti szempont volt, hogy az új országhatár szervesen összetartozó közigazgatási, gazdasági és társadalmi egységeket lehetőleg ne metsszen át. Szabadka környékén ez nem (itt sem) valósult meg. Minden magyar tiltakozás és jegyzék után, egy máskülönben szép kora nyári napon, 1920. június 4-én a versaillesi Grand Trianon palotában két jelentéktelen tárcát birtokló magyar miniszter aláírta a békeszerződést. Azért ők, mert a történelem ítélőszékére gondolva egyetlen jelentős magyar államférfi sem vállalta ezt a feladatot. Magyarországon gyásznapot rendeltek el. Az iskolák, hivatalok zárva maradtak, a templomokban meghúzták a harangokat. A tompapusztai templomban nem harangoztak, merthogy a tanyaközpont még szerb megszállás alatt állott. Különben is, a háborúban leszerelték a harangokat, és ágyút öntöttek belőlük. A másik két lakott helyen nem is volt templom. A ratifikációs okmányok kicserélése után kezdődtek a de facto határkijelölések. Egy, a Burgenlandot érintő vita és egy pécsi közjáték miatt a déli határszakaszon csak 1921. augusztusban került sor a kijelölt új országhatár átvételére. (Miközben az ún. határrendező bizottságok még 1922-ben, sőt 1924-ben is igazíthattak a határvonalakon.) A világ és benne Bácska népe azonban már jó egy esztendeje sejtette/tudta, hogy a demarkációs vonal alatt lesz az igazi, az új országhatár. A fegyverletétel és az aláírt trianoni békeszerződés végrehajtása között 39 272 ember jött, költözött, szökött, menekült a Bácskából az anyaországba. A megszállt, de a béke- szerződés szerint visszajáró terület lakói epedve várták a felszabadulást. A magyar nemzeti hadsereg augusztus 18-án felsorakozott a demarkációs vonalra és várta a parancsot. Ugyanezen a napon a szerb katonaság megkezdte az evakuálást. De hogy! Dobanovacski, Szabadka szerb főispánja a kiürítendő területről minden élő jószágot és más ingó vagyont a városba rendelt szállítani. A 2000 lovas kocsi vitte a vagyont, és csak a szerencsén múlott, hogy egyik-másik rekvirált szekér haza is tudott térni. Az ilyetén történő „kiürítést" egyébként kifejezetten tiltotta a békeszerződés. Ám hová lehetett volna panasszal fordulni! Egyéb, nagyobb jogsértések is történtek, minden következmény nélkül. A felszabadulás 1921. augusztus 20-án megindultak a magyar csapatok és úgymond „felszabadították" a visszaítélt 23 települést. Kis siker a szörnyű nagy, országos kudarcban! (Eszak-Bácskában még a harmincas években is a felszabadulás napjaként ünnepelték augusztus húszadikát.) 77
