Forrás, 2007 (39. évfolyam, 1-12. szám)
2007 / 5. szám - 100 ÉVE SZÜLETETT DSIDA JENŐ - Vincze Ferenc: Ideológia és rekanonizáció (– az 1956–57-es Dsida-vita diskurzusa és retorikája –)
si emlékezés, s az illető valóban jellemtelen ember volt is - a mű beszél, és csakis a mű! A kortársi emlékezet, már megbocsásson Szilágyi András, az irodalomtörténet értékserpenyőjében csak harmad-negyedrangú."53 Ideológia és irodalom között A Dsida költészete körül kialakult vitát Földes László zárta le az Utunkban, s tanulmánya, melyet négy részben közölt a hetilap, a vita legátfogóbb és legizgalmasabb írása. Földes, aki ekkor az Utunk főszerkesztője is egyben, különleges helyzetben volt: valójában az ő irányítása alatt indult el és zajlott le a polémia, tehát diskurzusteremtő és irányító pozícióval rendelkezett. Tanulmányának az első pillanattól kezdve érezhető intenciója a vita irodalmi területre való irányítása. Nem bocsátkozik politikai adok-kapokba az előtte hozzászólalók kapcsán, amit voltaképp egyetlen előtte megszólaló résztvevő sem tudott vagy akart elkerülni. Az eddigi megszólalók mindegyike kihasználta valamilyen módon a politika nyújtotta lehetőségeket: ki Dsida ellen fordította ezeket (Szilágyi András, Méliusz József), ki inkább az irodalom ellenpontjaként definiálta mindezt, s hangsúlyozta az irodalom középpontba helyezését. Földes írásában kezdetektől fogva arra törekedett, hogy Dsida költői életművét tárja az olvasó elé, s ennek elemzésén keresztül mutassa be és értékelje költészetét, s ezzel együtt természetesen a hagyományban és az irodalomtörténetben való helyét is megkísérelte kijelölni: „Kiadhatjuk Dsidát a helyesen értelmezett »könnyű, halk beszéddel« is. Annak ellenére is. Legfeljebb nem úgy, hogy ráfogjuk: Dsida a miénk. Inkább úgy, hogy megvizsgáljuk: mi az, ami Dsidából a miénk."54 És ez a vizsgálat nem csupán szószaporítás, nem is politikai vizsgálatot kell értenünk ezalatt, hanem Dsida megjelent köteteinek tényleges elemzését. Természetesen azt le kell szögeznünk, hogy habár Földes értelmezései az irodalom felől közelítettek, a szerző mégsem zár(hat)ta ki teljes mértékben az ideológiát, hiszen az adott diskurzusból ő sem tudott kilépni. Földes tanulmányának első részében összefoglalja a vita eddigi eredményeit, majd egy tágabb értelmezési mezőbe helyezi Dsida költészetét. Az eddigi értelmezők által előrángatott hasonlítások nála már nem pusztán formai egyezések, hanem itt egy sokkal összetettebb poétikai és természetesen politikai rendszer része lesz Dsida költészete és esztétikai hitvallása: „Ez a versben megfogalmazott igény első pillantásra csupán a formára vonatkozó esztétikai programnak hat, de a tüzetesebb vizsgálódás rávezet, hogy annál jóval több. A tartalomra, a költői témára és eszmevilágra vonatkozó esztétikai program. S amiből az utóbbi is következik: társadalmi, politikai program. A vers 1937-ben íródott, de szemléletének törvényei az 1927-es Ady-revízióban keresendők. Ekkor jelent meg Makkai Sándor kísérlete Ady revíziójára, a Magyar fa sorsa. [...] Dsida költői műve ugyanis nem érthető meg a Makkai (és a Kosztolányi) féle Ady-revízió történelemi hátterének ismerete nélkül."55 Mint látható, Földes sem tud teljesen megszabadulni a politika diktálta szemponttól, azonban szerzőnk elsősorban a szövegekből indul ki, s nem Dsida közéleti szerepvállalása felől közelít. A szerző végigveszi Dsida összes megjelent kötetét, s mindegyiket elemzi. Az elemzésekben rámutat arra, hogy például a Leselkedő magány kötetet már a kortársak, mi több, az azonos politikai oldalon állók is kritizálták: „Reményik jóváhagyóan, Molter kritikailag, 53 Uo„ 6. 54 Földes László: Dsida Jenő költészete (I), in Utunk, 1957/38., 8. 55 I. m„ 9. 87
