Forrás, 2007 (39. évfolyam, 1-12. szám)

2007 / 5. szám - 100 ÉVE SZÜLETETT DSIDA JENŐ - Vincze Ferenc: Ideológia és rekanonizáció (– az 1956–57-es Dsida-vita diskurzusa és retorikája –)

A vitaindító „ébresztés"

A Dsida költészete körül kipattant vita, melyben Panek Zoltán, Szilágyi András, Szőcs István, Méliusz József, Páskándi Géza, Szentimrei Jenő és Földes László is megszólaltak, 1956 szeptemberében indult, és végül a következő év őszén a főszerkesztő, Földes László írásával zárult le. A vitaindító írást Panek Zoltán közölte Dsida Jenő ébresztése címmel11, s a cikkel kapcsolatban talán le lehet szögezni, hogy nem feltétlenül készült vitaindítónak, inkább egyszerűen figyelemfelkeltés volt a célja: buzdítás egy Dsida gyűjteményes kötet kiadására. Azonban a kontextus, a fentebb felvázolt diskurzus feltételei és tulajdonságai szinte megelőlegezték Dsida költészete kapcsán a polémiát, s az addig tabuként kezelt életmű éles vitákat váltott ki. Hogy miért kezelték tabuként az életművet, miért hallgatták el Dsida munkásságát, az a cikkek tárgyalásából világosan ki fog derülni, s az is világossá fog válni, miként kísérelték meg a költőt újra visszahozni az irodalmi köztudatba.

Panek Zoltán írása költői kérdéssel indul: „Mikor adjuk már ki Dsida Jenőt?"11 12. A szerző egész írása ennek a kérdésnek a megválaszolása, ugyanakkor már a feltett kérdésből következtethetünk az elhallgatás okaira is. Emellett azt is meg kell fogalmazni, hogy a kérdés, majd az azt követő bírálat („Teltek - telnek az évek, de Dsida /és érdemes kortársai/ művéről nemcsak a Kiadó feledkezett meg, hanem hallgattak és hallgatnak róla a monográfia-szegény hazai kritikusok is. De ez nem is csoda, hiszen a legutóbbi időkig még a nevét is alig-alig írtuk le Dsida Jenőnek..."13) egyúttal kritikailag viszonyul a fennálló kánonnal és diskurzussal szemben is. Első olvasásra úgy tűnik, Panek csupán afelett bosszankodik, hogy a kritikusok és az irodalomtörténészek megfeledkeztek Dsida költészetéről és ennek méltatásáról. Érdemes azonban felfedezni a tényszerű kijelentés mögött megfogalmazódó kritikát: egy irodalom-immanens diskurzusban mindez tényleg csupán azt jelentené, hogy az irodalomkritika elhanyagolta egy szerző értékelését, azonban a korabeli kontextust figyelembe véve az állítás mögött kritika fogalmazódik meg magával a diskurzussal szemben is, hiszen maga a diskurzus az, mely megszabja, hogy kik és miről szólalhatnak meg benne.

Panek a Hét évszázad magyar versei című antológia rövid Dsida-életrajzát idézi fel, melyben már érezhető a korabeli ideologikus szemlélet: „Dsida Jenő (1907-1938) - Szatmáron született; jogot végzett Kolozsvárott. Szerkesztette a Keleti Újság-ot és a Pásztortűz című folyóiratot. Költészetét elégikus hangulatok, nagy és sokszor öncélú formaművészet jellemzi, melynek bűvöletébe a kapitalizmus nyomasztó valósága elől menekült. Legjobb verseiben őszinte emberi érzéseket szólaltatott meg, hangot adott a szegények és az elnyomottak iránt érzett rokonszenvének is. Válogatott versei 1944-ben jelentek meg."14 A szerző ebből a rövid életrajzból indul ki, melyet megkísérel mondatról mondatra cáfolni és átértelmezni. „Dsida Jenő költészetét valóban »elégikus hangulatok« lengik át - de hát ez még nem bűn... »Nagy formaművészet jellemzi« - de ezt, az egész magyar költészetben is párját ritkító nagy formaművészetet túlzás lenne 1956-ban is »sokszor öncélú«-nak nevezni." Talán a hangsúly az öncélúság cáfolásán van, hiszen itt az életrajz azt sugallja, hogy Dsida költészete semmilyen adalékkal nem járul hozzá a társadalom építéséhez, mely a korabeli irodalompolitika irányította irodalomtörténet-írás számára minden esztétikai kategória fölött álló mérce volt. Az öncélúság ellentételezéseként Panek az életrajz

11 Panek Zoltán: Dsida Jenő ébresztés, in Utunk, 1956/38., 4.

12 I. m„ 4.

13 I. m„ 4.

14 Uo.

78