Forrás, 2007 (39. évfolyam, 1-12. szám)
2007 / 4. szám - Konczer Kinga: „a képeskönyve volt az élet” (Polcz Alaine: Egész lényeddel)
„a képeskönyve volt az élet" Polcz Alaine: Egész lényeddel Az Egész lényeddel a múlt és a jelen részleteinek felvillantása, az írónő befejezhetetlen párbeszéde Mészöly Miklóssal - és önmagával. A miértek felszámolására, az életük megértésére tett kísérlet. Kettejük kapcsolatát veszi nagyító alá kívül- ről-belülről, s e kettős nézőpont teszi lehetővé, hogy e vizsgálat a férfi-nő viszony, a szerelem általános vizsgálatává váljon, mely az élet-halál, a vallás és Isten, a sors örök kérdései nélkül nem lehetséges. Polcz Alaine és Mészöly Miklós élete azonban nem csupán a szerelemben, hanem szövegekben és az írásban is összefonódik. Az elülső borítón látjuk a fiatal Mészöly Miklóst és Polcz Alaine-t a távolba, a jövőbe tekintve. Sugároznak mindketten. - Mi a szerelem? - Ez, ez a kép a szerelem. Úgy hiszem, ez az a kép, amelyről olvashatunk a könyvben; a könyvben, mely a szavak útvesztőjében is az marad, aminek írója az életét látni szerette volna: képeskönyv. A hátsó borítóról Polcz Alaine néz egyenesen a szemünkbe, mindent tudó tekintetével, kérdezve, értjük-e mindazt, amit elmondott, értjük-e, hogy mindaz, amit elmondott, elmondhatatlan, s inkább csak kérdéseket lehet feltenni. Ez a tekintet - úgy érezzük - végig ránk szegeződik. Holott önmagára és férjére irányul, hogy láthassa-láttathassa kettejüket együtt: ketten egyek, ha ki-kilépnek (vagy ki akarnak lépni) is az egységből. Már a cím, s a mottó is Mészöly Miklóst idézi (a fejezetek címe is gyakran tőle vett idézet, így beemeli, jelenvalóvá teszi őt ezáltal is: szövegeit saját szövegébe építi, s azok párbeszédbe lépnek egymással). „Hasonlítani és emlékezni". S valóban megszületik az „új". A második élet Mészöly Miklóssal. Újraolvasva írásait, újra végigélve a pillanatokat új élet születik. Az írónő már az első fejezetben elénk tárja életének történetét egy novellában, melyet Miklósnak írt születésnapjára. Ez a röpke két oldal magában foglalja mindazt, amit róla mint férjétől független személyiségről tudnunk kell. S már az első oldalon megtudjuk azt is, hogy sosem kereste énjét (ezért nem veszíthette el). Ezzel úgy érezzük, rögtön az elején leszögezi, hogy könyve sem az én keresése - ugyanakkor nem is egy Mészöly-arc felépítése a cél. A kettejük által megtett út a fontos, nem a cél. Aki célba ért (vagy azt hiszi, hogy célba ért), az halott. Ki mikor áll meg. Az élet futás. A megállás a halál. Ez a könyv nem megnyugtató végszó, a vége sem befejezés (a rengeteg kérdőjel nyitottá, lezár- hatatlanná teszi), bár a „történet" lezárul: az utolsó hamvak is visszatérnek az örök körforgásba, megérkezik Pista bácsi sírköve: Miklós tehát nem az övé többé. Ahogy sosem volt az. (De megteremti az emlékezés helyét!) Hasonlítani és emlékezni - az emlékek előhívására tárgyak s Mészöly Miklós szövegei is szolgálnak. A visszaemlékezés segítségével megszűnik a tárgy és az alany, az elbeszélt és az elbeszélő önállósága: függőség alakul ki; minden függ mindentől, minden mindennel összefügg. Nincs Polcz Alaine és nincs Mészöly Miklós, csak az élet van, az életük. De hogy valamihez közel kerülj, először el kell távolodni tőle - ez az élet. A mesélő ezért próbál minduntalan kilépni - felboncolja férje szövegeit is, keresve a nyomokat. Nem kísérli meg felszámolni önnön mítoszát, melyet Miklós teremtett meg, csupán értelmezni, érteni akarja azt; ezzel párhuzamosan férjére is egy férfiként, egy nő társaként tekint. S az eltávolítás újabb gesztusaként betegként is figyeli, megfigyeli - pontosan leírja férje betegségét, tüneteit, a test és lélek mindennapi küzdelmeit, így közelebb hozza a halál gondolatát, az elengedés pillanatait, mind az olvasóhoz, mind magához. Munkája a beteggondozás, a halálra való felkészítés, s most az írással maga készülődik a halálra: akasztják a hóhért. Ki ír ki kit? Mészölyt jelenvalóvá teszi egyszer a mottó, a fejezetcímek segítségével, majd szövegeinek beidézése által (melyek hol őt értelmezik, hol ő értelmezi azokat), s a szöveg maga kettejükről szól. Hildi jár az eszemben, talán, mert szeretem az Atlétát. Ahogy ezt a képeskönyvet is szeretem: részek, részletek, melyek a teljességet keresik, az egészbe akarnak illeszkedni, de az egészet nem lehet megfogni. Csak kísérletek születhetnek. Marad a sok-sok kérdőjel: kivel élünk, szerettünk-e igazán, s ha igen (mert igen, hiszen 105
