Forrás, 2007 (39. évfolyam, 1-12. szám)

2007 / 1. szám - Rifiberg, Klaus - Miszoglád Gábor - Soós Anita: Krónika: Kifelé a semmiből (próza); Új házasok; Szabadkikötő (versek); Krónikus ártatlanság (elbeszélés)

Naprendszert alkottunk, melyben Helle és Tore volt a nap, én pedig a körülöttük keringő bolygó. Legalábbis ilyennek látott minket a külvilág. És a kép helyesebb volt, mint hitték, mert ők ketten tényleg nap voltak, szomorú holdam fényét a nagy tűzhely hangulata határozta meg.

Helle varázsa egyre erősödött, mert fogalmunk sem volt róla, ki ő. Néha úgy éreztem, talán nem is létezik; amikor átlépett a kerti kapun, és mi már nem láthattuk, egyszerűen beleveszett a világegyetembe. Nem voltak barátnői. Apjára, aki talán meghalt, vagy valami távoli országban élt, csak homályosan utalt Torénak. Junkersen asszony talán ismerte a boszorkánymesterség minden csínját-bínját, és egyszerűen a levegőből hozta létre ezt a csodálatos teremtést azért, hogy hatalmába kerítsen minket.

De a mindennapok Helléje minden kételyünket egy csapásra vénasszonyok fecsegésévé változtatta.

Vasárnaponként gyakran sétáltunk az erdőben hármasban. Ezeken a békés, boldog hétvégeken minden tökéletesnek tűnt. A napok szinte teljesen összemosódtak; mintha mindig szitált volna az eső, és mintha lett volna valami kesernyés a levegőben. Ezek a reggelek szinte maguktól teltek el, a villamoson semmi különös nem történt. Az előttünk álló együttlét gondolata meghitt melegséggel töltött el minket. Kirándulásainkat a külső szemlélő jelentéktelennek tarthatta, de számunkra szinte szakrális jelentéssel bírtak, mert hétköznapi találkozásainkon túl is együtt voltunk, megerősítve, hogy vasárnap is szükségünk van egymásra, amikor mindenki otthon durmol, vagy ásítozva üldögél a reggelije fölött. Minden esős novemberi és februári vasárnap a gyorsvasút peronján találkoztunk. A vonat érkezéséig tréfálkozva lökdösődtünk, miközben megbeszéltük az elmúlt hetet, ők kéz a kézben, én úgy egy lépésre tőlük, kezemet hátam mögött összekulcsolva, amikor pedig valami vicceset mondtam, kissé előrehajoltam.

Aztán begördült a vonat, mi pedig beszálltunk. A kocsi a néhány vasárnapi vendégségbe siető, selyempapírba csomagolt virágot tartó utast leszámítva szinte mindig üres volt. Általában egy sarokba telepedtünk le, ők egymás mellé, én pedig velük szembe.

Helle kicsit sápadt volt ezeken a délelőttökön, kicsit elgyötört a hosszúra nyúlt szombat után, melyet általában Toréval töltött, és órákon át csókolóztak. Amikor vasárnap elszabadult az anyjától, egy ideig csak ült, és hunyt szemmel erőt gyűjtött, miközben a vonat átdübörgött a norreporti alagúton. Amikor a kocsi 0stervoldnál kibukkant a kupén kívüli szürkeségbe, arca egészen halovány színekben játszott, én pedig azon kaptam magam, hogy önkéntelenül elnyomom a cigarettámat, nehogy a füst zavarja a szemben ülő törékeny alakot. Mellette ott trónolt a tagbaszakadt Tore, a lényében rejlő melegséget hatalmas sálba bugyolálta, mely úgy huszonhatszor körbeérte a nyakát. Vasárnapi erdei kirándulásainkon mindig széldzsekit viselt, és állandóan csuromvizes lett, mert nem volt hajlandó esőkabátot felvenni.

Lassan ejtettük a szavakat, és élveztük a beszélgetés során felmerülő számtalan közönséges témát, melyeken időnként oly harsányan nevettünk, hogy a cserepes növények hintázni, a reggeli fáradtsággal küszködő férjek pedig rázkódni kezdtek a légmozgástól. Az eső hatalmas cseppekben esett az 0resund felől, amikor Klampenborgnál leszálltunk, és a peronon a kijárat felé tartottunk, majd át a téren a Rode Portig.

Az ismétlődés csak még termékenyebbé tette kirándulásainkat, mert szinte menet közben is növekedtünk. Az Állatkertnél mindig megbámultuk a lovas kocsikat, és megegyeztünk, hogy egyszer kipróbáljuk őket, de ebből sosem lett semmi sem. Az ember csak valami különös alkalommal kapaszkodik fel egy üyen alkalmatosságra, például amikor leérettségizik. Egyébként is csak megzavartuk volna a vasárnapi szertartást.

30