Forrás, 2007 (39. évfolyam, 1-12. szám)

2007 / 4. szám - Tódor János: Alkalmi munka

egyre fogyott az ajtó közeléből a zsák, már nekem is jóval több energiámba került a vagon belsejéből előráncigálni az árut. Kilenc órakor álltunk meg először pihenni, és Kálmán elégedetten állapította meg, hogy jól melóztunk, mert a zsákok egyharmada már a raklapokon sorakozott.

„Hova rohantok ennyire, gyerekek - bújt elő a raktáros sopánkodó ábrázattal -, ha így hajtotok, nem lesz hova raknom a babot." „Az már a maga baja - vetette oda foghegyről Kálmán -, nem akarjuk az egész napot ebben a rohadt vagonban tölteni."

Forrónak ígérkező kora nyári napnak néztünk elébe, ömlött rólunk a víz. Hogy ennek elejét vegyük, vegyes pálinkát ittunk, tapasztalt társam szerint ilyenkor ez a legjobb, belülről fűt, így nem érzi olyan elviselhetetlennek az ember teste a kinti hőséget. „Hideg vizet vagy sört csak a pancserok isznak ilyenkor. Az hazavágja az embert, fölborítja a hőháztartást, izzadsz tőle, mint a ló. Pedig a ló nem is izzad, mert akkora felületen párologtat, mint egy ház...", oktatott az egykori tolatásvezető, majd elmerengve fűzte hozzá: „Ihatnánk persze forró teát is, az ugyanígy hat, de hát sajnos nem vagyunk angolok. A büdös pálesz különben is jobban tompít, amire, meglátod, szükséged is lesz, amikor már csak a zsák visz előre."

Minthogy a rámpa már csordultig telt, a raktámok egy targoncát küldött, hogy közvetlenül arra rakodjunk. Kálmán is feljött a vagonba, s most már ketten húztuk-kínlódtuk fel a babzsákokat a targonca fémszarvára tűzött raklapra. Ahogy beljebb és beljebb jutottunk, egyre fülledtebb lett odabent, a pirosra festett vaskoporsó úgy itta magába a nap melegét, mint homok az esőt. A vakítóan éles fényben a porcsillámok úgy zuhogtak alá, akár egy többszörösére felgyorsított homokórában a homokszemek. Szó, ami szó, nagyszerűen haladtunk, szemem előtt egyre gyakrabban jelent meg a strand május elején még meglehetősen hideg vizű medencéje, ahogy az alkalmizás után majd belevetem magam...

Délután kettőre végeztünk, a kihullott babszemeket söpörtük a vagon fapadlójáról, amikor az immár elégedetten somolygó raktáros bekukkantott. „Gyerekek, lenne még valami, ha vállaljátok... Úgy ötven mázsa pétisó." Időm sem volt, hogy végiggondoljam, Kálmán azonnal bólintott, majd felém fordulva annyit mondott: „Időben vagyunk, végül is." Bár már sem erőm, se kedvem nem volt hozzá, mit volt mit tenni, kiböktem, hogy oké. Végtére is társak voltunk.

A nagyjából harminckilós, műanyag zsákokba kiszerelt pétisó az első pillanatban gyerekjátéknak tűnt a dögnehéz babzsákok után. Hatalmas elánnal láttunk hozzá, és ahogy kezdtem bemelegedni és izzadni, a műanyag zsák meztelen felsőtestemhez ragadt, csúszott, nem volt rajta fogás, lehetetlen volt felemelni. Kálmán azonnal látta, mi a probléma, cseréltünk, s most ő küszködött a vagonban. Tempónk, a babozáshoz képest, csigalassú- ságúnak tűnt, és a pétisó, mintha csak „megérezte" volna ezt, egyre nehezebben adta meg magát. Társam, akinek a száját egész nap nem hagyta el egyetlen istent vagy anyát felemlegető trágárság sem, most káromkodott, mint a jégeső. Hol volt már a délelőtti, választékos irodalmi vitánk Merle Védett férfiak című regényéről... A végén már nekikeseredve ketten cibáltunk egy zsákot, hogy aztán a rámpához érve vaskos kifejezések kíséretében dobjuk a többire.

Zuhanyozás közben vettem csak észre, hogy a rozsdás drót, amivel a zsákok száját bekötötték, véresre vagdalta a karomat. Társam keze is szépen ki volt dekorálva. A Füttyös névre hallgató italmérésben szó nélkül nyeltük le az első korsó jéghideg sört. A második, legalábbis nekem, már sehogy sem akart lemenni. Alaposan elkészültem az erőmmel, fekete karikák ugráltak a szemem előtt. „Na, hogy ízlett a meló, mester?", kérdezte hangjában nem kevés kajánsággal Kálmán, a tolatásvezetőből aláavanzsált rakodómunkás. „A pétisót csak azért vállaltam be neked, hogy legyen majd miről írnod...", vigyorgott, és szájához emelte a párás falú korsót.

78