Forrás, 2007 (39. évfolyam, 1-12. szám)

2007 / 4. szám - Tódor János: Alkalmi munka

Végsőkig elcsigázva már azon vagyok, hogy feladom, a retinámon fekete foltok moziz­nak, bal karom zsibbadni kezd: jelez a tavalyelőtti szívizomgyulladás. Aztán osztok-szor- zok, s úgy döntök, ha meglesz a 700, azaz a 12 méteres szakaszra a fejenkénti 4200 forint, akkor bevállalom. Végtére is a háromnegyed részén már túl vagyunk. A munkavezető azonban hajthatatlan. A delet harangozzák az autórádióban, amikor a művezető egy ezrest nyom a markom­ba, és még ő követel belőle vissza. Hiába a már-már anyázásig fajuló alkudozás, csak a lemérhető, teljesen kész háromméteres darabért volt hajlandó fizetni, a köbméterben annál háromszor annyi kidobott kőért és földért egy fillért se adott. Béla káromkodik, és csakazértse adja fel, nehogy már ennek a buzinak legyen igaza Alighanem akkor is győzködte még, amikor én már a dombon, a minimarketben kor­tyolgatom a jéghideg Drehert. Várom még egy darabig a társamat, aztán elindulok a HÉV Szent István-telepi megállójához. Majd másfél órával később a Margit hídnál botiok Feribe, aki a hajcsár kurva anyját emlegeti, mivel ő egy fillért sem kapott, igaz, Maugliék fogták le, nehogy bemosson a „köcsögnek". Öt kilót átadok neki, végtére is leginkább ő törte a követ. A Jászai Mari téren, az Akaii borozóban három méter kábelgödör megy le fröccsök és hosszúlépések formájában a torkunkon. 2. Másnap egy nálunk riportozó német fotós barátommal cserkésszük be a Kalefet; nincs mese, most fel kell fedni valódi kilétünket. Ráadásul két kőművesforma tag rögtön meg­látja bennünk a lejm kávé lehetőségét. Árpi és Laci a napokban az egyik kereskedelmi tévé kamerája előtt fejtették ki nézeteiket a feketemunka és az ellene folyó kíméletlen harc jelen állásáról. Megígérem nekik, meglesz a potya, feltéve, hogy nem nyilatkoznak. Elég, ha beszélge­tünk. A kávé mellé még egy tonikot is kapnak, ha elárulják, mi annak a hosszú simítófá­nak, vagy minek az igazi neve, ami a sportszatyrukból kandikál ki. „Ez a kar tesni, ugye?" néz Laci Árpira, aki arról híres, hogy húsz éve jár ki bulcsázni a Moszkvára. „Ja, azzal kell meghúzni a maltert", bólogat az idősebbik kőműves, aztán azt kérdezi Lacitól, tudja-e, mi az a hobli. „Hát a hoblival kell a mennyezetet simogatni, te képzetlen. Látjátok, hiába tanítom" - kortyol bele a tonikba Árpi, és nagyot csap barátja meztelen vállára. „Melózni tudni kell, meg szeretni", hallatszik mellettünk egy nagy fejű, üveges tekintetű törpe szá­jából, aki tizenéves ifjakat oktat. Árpiék úgy néznek rá, mint egy eltaposni való pondróra. „Minden reggel itt ugat ez a csíra. Kiscsávókat szed fel, de nem ám melóra..." „Harmincöt év után tettek ki az utcára. Utoljára a Boschnál voltam biztonsági őr, de 45 év a felső korhatár, én meg már elmúltam 54. Tudjátok mit, én itt a Moszkva tér közepén felállítanék egy akasztófát, és oda húznám föl ezeket." Hogy kit ért ezeken, azt a kalefesekhez képest kimondottan jól öltözöttnek számító úriember nem részletezi. Karcsi bácsi Árpiék haverja, meg is hív bennünket egy kávéra, feltéve, a német fotós megígéri, hogy küld neki majd egy képet a Szív utcai lakcímére. Amikor kérdezem tőle, kikre gondol az akasztást illetőleg, azt válaszolja, tudja azt mindenki nagyon jól. „Nem érdekel engem a gazdasági megszorítás, mi közöm hozzá?", szólózik immár Laci is. „Hét éve lakom két gyerekkel albérletben, havi 20 plusz rezsiért egy Havanna-tele­pi romban. Mikor lesz nekem ebben, vagy bármelyik rendszerben lakásom?" Árpi szerint alighanem majd akkor, amikor a fasz dalol. „Jobb volt a Kádár alatt. Akkor volt állandó melóhely, hétvégén meg az ember, ha kijött, megkereste a mostani pénz két­szeresét, már ami a lóvé értékét illeti. Most meg, tényleg úgy néznek a munkaszervezők az 76

Next

/
Thumbnails
Contents