Forrás, 2007 (39. évfolyam, 1-12. szám)

2007 / 4. szám - Gömöri György: Pillanatképek költőkről (Szabó Lőrinc, Füst, Illyés)

„Nem rezzent a halál: ez a gyors élet sokat úgysem ád.

De ringat, ingat, ingat a szomorúság."

Látom, a költő szemüvege bepárásodik. Leveszi, megtörli, majd így szól: - Ez olyan szép..., hogy akár én is írhattam volna.

2.

Füst Milánt már kora ifjúságában „bácsizhatták" a nála csak pár évvel fiatalabbak, volt benne valami időtlenül öreg. Meglehet, arról volt szó, hogy Füst egész életében egyetlen nagy szerepet játszott: ő volt a királyságától megfosztott Lear a pusztában, a sors viharában. Később, már valóban öregen, hatvanon túl megtanult eléggé angolul ahhoz, hogy le tudja fordítani magyarra Shakespeare-nek ezt a nagyszerűen komor, az emberi magányról talán legmegrázóbban valló drámáját.

Az ELTE bölcsészkara már a negyvenes években, 1946-tól engedélyezett esztétikai előadásokat Füst Milánnak. Ezek az ötvenes évek első felében folytatódtak, szombat délutánonként négy órai kezdettel zajlottak a piarista ház egyik félreeső, első emeleti termében. Közönség mindig volt, mert bár az igényesebb egyetemi hallgatók közül sem mindenki járt rájuk rendszeresen, Milán bácsinak akadtak már végzett rajongói is, tehát nem kellett attól félnie, hogy üres teremnek beszél. Maguk az előadások (gondolom, kissé átírva) később megjelentek Füst Milán Látomás és indulat a művészetben című 1963-as könyvében; jóllehet a shakespeare-i esztétikáról kellett volna, hogy szóljanak, volt bennük sok minden más is - Tolsztoj, Arany János és Babits, valamint fogcsikorgató kirohanások három német író: Stefan Zweig, Franz Werfel és Thomas Mann ellen. (Rejtély, hogy miért éppen ezekre haragudott annyira Füst Milán). Időnként hangja szenvedélyesen felcsattant: „Aki pedig ezeket az urrrakat szereti, az ne járjon az én előadásaimra!" Őszintén szólva, ezt a tanácsot megmosolyogtuk. Jobban szerettük Füst Milán ifjúkori anekdotáit - sokat kószált Nyugat-Európában és ottani élményeiről mesélt. Saját verseiből emlékezetem szerint nemigen olvasott; egyik legszebb versét, az Öregséget évekkel később hallottam, hangfelvételről. A vers első sora így hangzik:

„Ó hol vagytok szemeim, kik oly áldottnak véltetek egy arcot?" és ezzel az emlékezetes sorral végződik:

„S a feje körül tompa derengés".

Az én nemzedékem többre tartotta Füst Milánt, mint a legtöbb nagy „nyugatost", mivel benne a magyar vers egyik megújítóját tiszteltük. Kassák szabadversének is volt bizonyos, kissé szónokias ritmusa, de a Füst Milán-i retorikából, illetve metrikus hosszú sorokból görög és shakespeare-i drámák zengzeteit lehetett kihallani. Csodáltuk és kicsit utánoztuk is az Ez mind én voltam egykor szerzőjét. 1954 végén, vagy 55 elején lehetett, hogy elküldtem neki egy metrikus szabadversemet. Visszaküldte a verset, kétsoros válasszal, ami nem volt túl kedvező, de valahogy mégis biztatónak hangzott. Ezután jártam egyszer vagy kétszer belvárosi lakásában.

Füst lakása kiérdemelte a „polgári" jelzőt: kényelmes, szépen berendezett, tágas, bár kicsit sötét szobára emlékszem - ha téli délután volt, akkor talán emiatt. Teára szólt a meghívás, és mint kezdő költőt és egyetemistát, a Mester véleménye engem mindenről érdekelt. így arról az irodalmi szenzációnak ható kritikáról is, amit Hatvány Lajos követett el valamelyik lapban: „Ecce poéta!" címmel, - ebben látványos ékesszólással nagy költővé „ütötte" Juhász Ferencet. Akinek A tékozló ország című eposzát akkoriban mi is lelkes izgalommal olvastuk. Kérdeztem hát róla Milán bácsi véleményét.

52