Forrás, 2007 (39. évfolyam, 1-12. szám)
2007 / 4. szám - Sándor Iván: Paulóval a görög tengerparton (3.)
Professzorom foglalja el az üres helyet. Jól érzi ott magát. Felveszi a regény utazósebességét. Más kihívás is ért közben. Elolvastam a Pannonhalmi Szemlében (2006/3.) Nádas Péter és Bazsányi Sándor dialógusát a szókratészi gondolkodás antik interpretációiról, illetve a Platón Lakomájáról való különböző felfogásukról. Mi volna, ha Professzorom - akit ugyancsak foglalkoztatnak regényalakként olyan kérdések, amelyekről Nádas és Bazsányi izgató párbeszédet folytat - reflektálná a dialógust? Játékra is alkalmat ad az ilyen fikció, ugyanis szakmáján túl a személyiségéhez is hozzátartozna, hogy többet kell tudnia a Platónon át Szókratészig (vissza)vezető hatalmas bölcseleti tradícióról, illetve annak mai hatásáról-hatás- talanságáról - nemcsak Platónnál, annál is, aki megteremti őt. Lehetséges, hogy egy alak bármiről többet tudjon, mint az, aki leírja? A regényírás egyik gyönyörű talánya ez. Jelentős feszültséget sűrít magába, hiszen persze, hogy nem lehetséges. De csak első látszatra. Ugyanis, ha a regényalak életképes, akkor olyan, írója által korábban el sem gondolt helyzetekbe kerülhet, amelyekben a más alakokkal való kapcsolataiban, érzé- ki-pszichés-szellemi kontextusaiban újabb hatások érhetik, ezeknek a reflektálási- önreflektálási ereje olyan ismereteket is előhívhat, amelyek korábban rejtve voltak. Szélsőséges példa: figyeljük meg Beckett Molloy-ának utolsó mondatait (az alak monológjában). „Egy hangról beszéltem, mely mondott nekem ezt-azt. Ebben az időben barátkoztam meg vele, ekkor kezdtem megérteni, mit akar... Megértettem és most is értem. De tán félreértem. Nem ez a lényeg. A hang mondta, hogy írjam meg a jelentést. Mindez azt jelentené, hogy most szabadabb vagyok? Nem tudom. Majd meglátom. Akkor visszamentem a házba és leírtam: Éjfél. Az eső veri az ablakot. Nem volt éjfél. Nem esett." Molloy önreflexiójában megjelenik Beckett regény teremtő „reflexiója", amelyhez (persze nem az alkotószándékon-technikán kívül) a molloy-i érzésvilágon, pszichén, szellemküzdelmen „át" jut el-vissza önmagához. És a regénymegmunkálás transzparenssé teszi az alkotó és figurája „közötti" kapcsolat valamennyi rétegét. Mindent, ami az írói munka közben dinamizálódik, mindent, ami a regényalak létében „funkcionál", magát a teremtőjét is új felismerések felé indítva a benne rejlő sajátos, nem csak rá méretezett többlettudásként. Mert: Ki írja le: „Éjfél."? Ki mondja azt, hogy „leírtam: Éjfél."? Ki írja-mondja: „Eső veri az ablakot."? Ki írja-mondja: „Nem volt éjfél. Nem esett."? Idetartozik a látás megváltozásának, a látásmódok elmozdulásának a kérdésköre, az ezredforduló gondolkodásának, történettudományának, művészetének egyik próbatétele. 20
