Forrás, 2007 (39. évfolyam, 1-12. szám)

2007 / 3. szám - Szilágyi Judit: „Csak egy kis dokumentáció”(?) (Szakács István: Történtek dolgok)

aztán a második részben - az előzővel azonos sorrendben - újra megszólalnak, míg aztán a zárórész berekeszti, összefogja és némileg felülírja a megelőző monológokat.

A kirakós darabokként egymásba kapcsolódó fejezetek önmagukban is megálló, élvezhető és értelmezhető történettöredékek, de a mélyedések (hiányok) és nyúlványok (az adott részen túlmutató mozzanatok) felkínálják, sőt igénylik a következő elem (fejezet) kapcsolódását. Az előre- és visszautaló mozzanatok egyrészt megvilágítják, megmagyarázzák a korábbi homályos részeket, másrészt minduntalan új titkokra utalnak, ezzel a bizonyosság-bizonytalanság állandó mozgásában tartják a szöveget. (Amennyire meg lehet állapítani, az éveken át tartó változtatások során leginkább éppen ezt, az előre- és visszautalások szövevényét, a novellákat „regénnyé", összefüggő történetté szervező rendszert erősítgette, árnyalta Szakács István.) A regénynek ez az alapstruktúrája, az elmondás és értelmezés oda-vissza mozgó, állandóan változó, többször felülíródó szerkezete megjelenik a szereplők beszédmódjában is. A bizonyosság keresése és a bizonytalanság felülkerekedése a szövegben is egyfajta ingamozgást eredményez, ennek megfelelően a monológok felépítését a magyarázó, a következtető és az ellentétes, sokszor többszörösen összetett mellérendelő mondatszerkezetek határozzák meg. („Egyáltalán nem érdekel, hogy ki, mit gondol, nem, ez nem zavar, hanem belülről elviselhetetlen ez a szét- esettség, mert hiszen jószántamból, ugye, nem kezdek el szaladni sehová, ha meg már viszont tényleg kell, akkor persze valami nagy baj van, és elsősorban hideg fejre, józan észre lenne szükség éppenséggel ott, ahová igyekszem, viszont ekkor a legkevésbé sem vagyok normális, nem azzal foglalkozom, mit is kellene tenni, hanem, hogy nem vagyok szép.")

A monologizáló szereplők létmódja csak a beszéd, közege a nyelv, karaktere a stílus. Itt és így nyernek identitást: addig léteznek, amíg beszélnek, és olyanok, ahogy megnyilvánulnak. Létterük csak az elmondottakban van, önmaguk „körbebeszélésében" határozódnak meg. A monológokból építkező szövegek szerkezetileg önmagukban hordozzák a titokzatosság, a feszültségkeltés eszközét. Ha egy szereplő egyes szám első személyű nyelvhasználatán keresztül kerülünk egy regényvilágba, akkor (azon túl, hogy bizonyos fokig szükségszerűen azonosulunk a monologizáló hőssel), intenzív érdeklődés támad bennünk iránta. Ekképpen Szakács

István regényének is kulcskérdése, a feszültség legintenzívebb forrása a ki beszél? problémája. Neveket és az azonosításhoz szükséges emberi relációk megadását a legvégsőkig, a fejezetek lehető legutolsó szakaszáig halogatja a szerző, akkor is csak mintegy mellesleg (egy boríték címzéséből, egy megszólításból) derül fény a beszélő személyére. A konvencionálisán legfontosabb nyelvi identitásteremtő elem, a név, csak késleltetve kerül be saját középponti pozíciójába, ezzel a beszélő azonosításának lehetőségét sok esetben csak a nyelvhasználat hordozza. Ezért hat, olyan jól megkülönböztethető, önálló hangot, beszédmódot kellett konstruálni (s ez többnyire sikerült is), mely egyrészt alkalmas a közös történelmi-politikai szituáció, de az egyénenként eltérő szociális és kulturális hátterek megjelenítésére, másrészt karakteres személyiségjegyek hordozója is.

Három férfi és három nő szólal meg váltakozva, és hogy miért csak és kizárólag ők lehetnek e történet közvetítői, nos, ennek pontos oka van, de hogy mi az, nem árulhatom el; elvenném a titokfejtő olvasás élvezetét.

Az első, és önmagában is tökéletes novella, a Spring collection című fejezet beszélője Messzinger Gyula, hatvan év körüli traktoros. Nyelvezete egyszerű, tudata nem reflektál, legfeljebb emlékezik, de leginkább csak a szereplő létét biztosítja. Azt a létet, mely öntudatlanul a regény egyik legmélyebb titkának hordozója.

A második beszélő Eszter, Olivér egykori szerelme, aki faluról a fővárosba kerülve nagy ambícióval építi belsőépítészi karrierjét. Míg tervrajzainak értékelését csak a többi szereplőtől kaphatjuk („giccses"), addig túlbonyolított, affektáló nyelvezete az olvasó számára érzékletes személyiségképet közvetít. („A háztartás alapvető ellentmondásait mindaddig képtelen voltam sikeresen feloldani" - mondja például rendetlen lakásáról.)

Amikor a harmadik szereplő, Laiter Olivér, harmincegynéhány évesen beszélni kezd, már évek óta egyedül él, túl van egy infarktuson, vezeti a Sütit, a vasúti kocsmát, és a lassú leépülés útján halad. Erősen reflektív, inkább gondolkodó, mint cselekvő típus; nem alkalmazkodik, de nem is szegül szembe: kívül marad, megfigyel. (Jó „nézni az embereket, és folyamatosan tanulmányozni magamat, hogy hogyan is nézem az embereket.") Olivérnek apából három is jut: egy vér szerinti, egy, akit annak hisz, s egy szellemi-intellektuális „apa": Dr. Tussay Arnold tiszteletes. Dr. Tussay galambtenyész104