Forrás, 2007 (39. évfolyam, 1-12. szám)
2007 / 3. szám - Molnár Zsuzsa: Nem melléklet vagy függelék (Spiró György: Széljegyzetek)
ga nincs, de minden kötelező csomópontot érint. A kérdések alapján megismerheti az olvasó a szerzői intenciót regénye borítója, címe, terjedelme, a forma, a szerkezet, a regényalakok folyamatosan változó, majd végleges kialakításában. Sajátos történelemszemléletének megértésében nemcsak a közölt esszérészlet segít (bár a címhez — Pilátus, a helytartó - nem feltétlen ezeket a részeket volt a legszerencsésebb kiválasztani), de a beszélgetésből kiderül, hogyan gondolkodik a történettudományi iskolákról, a forrásfeldolgozásról, a mikrotörténelem lehetséges rekonstrukcióiról vagy éppen konstruálásáról. A drámaírói tapasztalok által is segített szerkesztési elv felvázolása érthetővé tesz terjedelmi, fejezetbeosztási problematikákat, karakterkialakítási megoldásokat. Kiváló elmélete Shakespeare szerepösszevonásairól segíthette Spirót abban, hogy meglásson, és főként: a regényben láttassa például azt a jelenséget, ahogy a császárfigurák egybemosódnak. „Az első században minden római császár ugyanazokkal a problémákkal szembesült, és az adott korban lehetséges hatalmi technikákkal reagált." (23.) A posztmodemt mint szempontrendszert e regény kapcsán felesleges, sőt hiba volt behozni, elég csak az iskolás tesztnél maradni: vizsgált szövegünk bizalmatlan-e a nyelvvel, a hagyománnyal, a tradicionális szubjektumfelfogással, elveti-e hagyományos formákat. Ha a fenti kérdésekre negatív választ lehet csak adni, nem törődhetünk tovább posztmodem technikákhoz hasonló (?) módszerekkel (például, hogy az Ikszekben meghamisíttatott a főszereplő Boguslawski halálának dátuma - árulja el Spiró (31.), ám ugyanezt a lehetőséget, amelyet beszélgetőpartnere vetett fel „az egyetlen nagyszabású nőalak" kapcsán [„Tudom, botrányos, amit mondok: de én itt annak örültem volna, ha Kainisz... nem éri meg a könyv végét."], visszautasítja: „De megéri. A valóságban megérte, nem hamisíthattam." (36.) Az íróember általában nehezen vagy (ál)szemérmesen nyilatkozik, ha munkái értékelésére kérik. Spirónál ez a téma sem tabu, többször visszakanyarodik oda a beszélgetés, mely regénye jó, félreértett, nem megfelelően menedzselt. Tudatos és objektív szemlélője és olvasója saját életművének (legközelebbi tervei között a Jövevény újraírása szerepel). Joggal minősíti tévedésnek, ha személyét általában azonosítják alakjaival, engedményeket talán épp Úri esetében tesz, speciális tulajdonságcsoportja miatt, a hosszú dialógus azonban egy talán nem várt eredményt hoz: a narrátort és a szerzőt kezdjük egymásra vetíteni. Jellemezték narrátorát arctalannak, szereplőhöz tapadónak (Angyalosi), egyes kifejezéseivel kétezer évről távolabbról provokálónak; reagál e felvetésekre itt és más riportokban. Izgalmas munkamódszernek tűnik, ahogy lineárisan haladt előre a szöveg megírásában, hogy a karakterek felvehessék formájukat; azonban a mindent látó narrátor funkciójában nem tud egyenletesen működni (ebből a szempontból kulcsjelenet a Jézussal való találkozás, még inkább ennek szövegen belüli interpretációja!): helyettesítheti őt Úri, személye pedig a Spiró-értelmezések felől visszaolvasva szinte el is hagyható. A beszélgetésből egyértelművé válik: Spiró Györgynek fontos, hogy ne olvasóidegen kötetet adjon ki a kezéből, sőt segítse az olvasással mint tevékenységgel egyre inkább küszködő befogadót, és amely történelmi regény lévén csak úgy maradhat hiteles (az egyik legnehezebben kezelhető fogalom), ha nélkülöz lehetőség szerint minden prekoncepciót. A Széljegyzeteknél talán túl komolyan figyeltek erre... (Magvető, 2006) Molnár Zsuzsa 102
