Forrás, 2007 (39. évfolyam, 1-12. szám)

2007 / 3. szám - Darvasi Ferenc: Mese, mese, meskete (Darvasi László: A titokzatos világválogatott)

Darvasi Lászlónak, aki a legenda műfajához oly következetesen, újra meg újra visszatér és az anekdotázás nagy mestere, írnia kellett - ahogy az alcímben fogalmazza meg - a labdarúgás történetéről. Ez az alcím aztán tűnhetne kissé nagyképűnek is (hogyan képzelheti azt a szerző, hogy cirka 200 oldalon meg tudná írni a sportág históriáját? - jelentem, nem képzeli azt), de éppen azért nagyon találó, mert a labdarúgás története, akár A titokzatos világválogatott, a fikció és a valóság sajátos, kibogozhatatlan egyvelegéből áll össze.

Darvasi László számos valódi esetről számol be, reálisnak tűnő sztorikat mesél el, és persze kitalált történeteket is elhelyez a könyvében. Az olvasó (főleg az, akit a foci máskülönben nemigen foglalkoztat) a termékeny kétely állapotában követheti végig a szövegeket - nem minden esetben dönthető el ugyanis, írói fikcióval, avagy a valóságban megtörtént dologgal szembesít minket az olvasmány. (Míg az alkotó bizonyos könyveiben az irodalom- tudomány elég erőteljes hatása is érzékelhető, itt játékosabban, különösebb elméleti fejtegetés nélkül olvad össze a realitás és a képzelet.) Egyébként nem is biztos, hogy túl fontos kérdés ez a befogadás szempontjából - a futballőrülteket és a témában mélyebben elmerülni vágyó szakmabelieket viszont a textusoknak a befogadókat elbizonytalanító manőverei utánaolvasásra, könyvtárazásra késztethetik. A szerző kedvelt eljárásai közé tartozik, hogy egy valóságos eseményt kilendít a fikció irányába. A másik berni csodában például a svájci vébédöntőről a két országot egymással felcserélve ír - ez a novella azért is külön érdekes, mert Esterházy hasonlóképpen dolgozza fel ugyanezt a témát a saját könyvében. Csuka partjelző esete mutatja meg, hogy a tényekről eleve mennyire lehetetlen objektiven beszámolni. A tárca fikciója(?) szerint „Gera játékvezető azért vetett véget a mérkőzésnek, mert Csuka partjelző belerúgott az egyik játékosba." Pár oldallal később, egy másik szövegből (A szívbe állított szögletzászló) „derül ki", hogy a hír hibásan jelent meg, „természetesen" Csuka sporttárs volt a szenvedő fél. A valóságos eseményeket annak minden felhasználója, szándékosan avagy sem, de torzítja.

Darvasi történeteinek ismét, hiszen nem ez az első ilyen kötete, maga a mesélés a lényege, a célja, az értelme. A kisprózák nem futnak ki, nem is akarnak kifutni valamilyen rejtettebb, mélyebb mondanivaló felé - „csupán" önmagukért, a szöveg öröméért léteznek; legfeljebb a foci szinte hihetetlen mértékű szeretete érezhető mindegyikből, ha erről értekeznék, az viszont már egy jócskán irodalmon túli szemponthoz vezetne el. Ahol az olvasó nagyobb összefüggéseket keresne, ott sem talál. A kauzális szempontokat gyakran kikerüli a történetvezetés. Olykor egymásnak ellentmondó állításokat helyez a szövegbe az író. „Mifelénk a csatárt mindig a keresztnevén, becézve szólították az emberek" - kezdődik a Visszaköszön Karcsika, ami egy bekezdéssel később így folytatódik: „Mifelénk egyetlen játékost neveztek keresztnevén..." A logika szerepét gyakran az asszociációk veszik át. Ezek néhol egészen követhetőek, máshol viszont képtelenség a képzettársítások közti kapcsolatot felfedezni: „Az Észrevételek című könyvében Wittgenstein arra figyelmeztet, hogy írni csak a legnagyobb szenvedések közepette lenne szabad, mire én kissé sértetten megjegyzem, viszont Peruban nem lehet monokinizni, de még a bikiniben való fürdőzés is tilos, vagyis a parton legfeljebb egyrészes fürdőruhában időzhetnek a perui nők, és ekkor az is az eszembe jutott, hogy az emberi hányadékban mindig található répa, és így van ez akkor is, ha az ember évek óta, netán még soha életében nem evett répát." Az Előszó azt ígéri, hogy „legalább" a narrátor személye beazonosítható lesz. Egy öregedő, ismeretlen közép-európai csatár mutatkozik be itt nekünk, azt állítva, hogy a kezünkben tartott könyv az ő munkája. Elég azonban néhány kisprózát elolvasni a kötetből, és máris megállapítható: a különböző módokon elbeszélt történetekből, hiába is szeretnénk, képtelenség rekonstruálni ennek a játékosnak a személyét - az előszó fikciója mintegy megsemmisül a szövegtengerben. Túlzás nélkül állítható: az égadta világon semmit sem tudunk meg az előszó szerzőjéről a négyoldalas bevezetőjén túl (az egyes szám első személyben elbeszélt

97