Forrás, 2007 (39. évfolyam, 1-12. szám)
2007 / 2. szám - Kiss László: Inkább (?) a nemlét (Balogh Tamás: Nemlétező dolgok)
Inkább (?) a nemlét Balogh Tamás: Nemlétező dolgok A Szegeden élő Balogh Tamás második kötetének fényképnegatívokra emlékeztető, a könyv címével párbeszédbe lépő borítójának elülső fedele („Nagy Zopán fotográfiáinak felhasználásával készült") forgalmas nagyvárost mutat, kereszteződéssel, emeletes házakkal, villamosmegállóval s az ebben a megállóban várakozó, a forgalom irányába tekintő alakkal. Ez a figura ugyanakkor a hátsó borító ugyanezt az utcaszakaszt ábrázoló kicsinyített fotográfiáján már nincs ott - ám láthatóan nem retusálták, hiszen időközben a forgalom iránya is más lett, s a villamos is épp elhagyja a megállót. Amellett, hogy az ácsorgó alak vélhetően a könyv egyik rendszeresen feltűnő, tehát valószínűsíthetően főszereplőjére, a megállókban kaszanovázó Bényei Gáspárra utal, adódik a kérdés, mire föl ez a játék. Mitől nemlétező, és ki- avagy micsoda? Bényei Gáspár (?) a nemlétező vagy a mellette elsuhanó autók? Létezhet-e - ha a borítót autonóm műalkotásnak tekintjük - egyik a másik nélkül? Ennél a gondolatmenetnél maradva: a hátsó borító képe ráadásul nem is ezt az utcaszakaszt ábrázolja, hiszen hiányzik róla mind a cím, mind az a szerzői név, amely a kötet szövegeiben is sokszor megjelenik, mindenáron jelentésképzésre törekedve. Mi nemlétezik tehát? Ha a borítón látható figura valóban a novellák említett, kitüntetett figurája, akkor a nemlétezés, a hátsó borítóról eltűnés ennek az alaknak a fikcióbéli mivoltára utalhat, fenntartva egyben a fikció mint lehetséges világ valóságos, mégis bizonytalan és kételyekkel övezett létét, amit a fedőlap (azaz az ottlét) is bizonyít. A bizonytalanság és a kétely a szóban forgó szereplő kilétére is vonatkozhat: Bényei legalább háromszor-négyszer bukkan fel a könyv különféle történeteiben (ha beszélhetünk egyáltalán ilyenekről), karaktere úgyszólván körül- írhatatlan (vagy egyáltalán nincs neki), igazi szöveg-jellem, aki a poétikai játszadozások kísérleti alanyának is tekinthető - s hogy az elülső borítón nekünk háttal áll, épp arctalanságát mutatja, ami összhangban áll a borító elmosódottságával, fényképnegatív jellegével. S persze lehet nemlétező az a regény is, amelyet a Kishitű Zsuzsiban emlegetnek, s amely úgy létezik, hogy igazából nincsen, legalábbis nem önállóan, magában áll, csak mint az egész (amiről úgyszintén nem tudjuk meg, igazából micsoda) fele. A leginkább irodalomelméleti érdeklődésű olvasóknak ajánlható Nemlétező dolgokra sokáig kellett várni. Az irodalmi pályáját látványosan, akkor feltűnőnek és rendkívülinek számító médiahátszéllel kezdő Balogh Tamás, aki mostanság elsősorban szekunder jellegű munkáival véteti észre magát, első könyve 1993-ban jelent meg az AB OVO gondozásában, Egy füzet magánélete címmel. A tizenegy éves hallgatás okai nyilvánvalóan szerteágazóak, talán egyike ezeknek az az egyre értékesebbnek látszó irodalomtörténeti, filológusi munka, amelynek gyümölcse több elfeledett kézirat feltérképezése és (újra)kiadása, Kosztolányi Dezső fiataloknak átdolgozott - „ifjúsági" - Aranysárkánya tói Nemes Nagy Ágnes Az öt fenyő című regényéig. Ugyanakkor az ez idő alatt sem szűnő folyóiratközlések arról árulkodtak, hogy a Nemlétező dolgok szerzője nem hagyott fel a prózaírással. Az új könyv a „hallgatás" tizenegy évének szövegeiből ad reprezentatív válogatást, tehát egy hosszúra nyúlt időszak terméke, s minthogy a szövegek láthatóan megírásuk/megjelenésük kronologikus rendjében követik egymást, vélhetően valamelyest a pálya fejlődésének dokumentuma is. Hová érkezik/érkezett el, eljut/eljutott-e valahonnan valahová a szerző, megfigyelhető-e látványos alakulás, „fejlődés" ebben az időben? Miről és milyen hangon szól ez a „hányaveti" próza? A fentiek ismeretében nem meglepő: Balogh Tamás lehetetlen eseményekről szóló szövegei mögül rendre kikacsint az irodalmár. A könyv szövegei a (poszt)modern irodalomelméletek belátásán alapulnak („Csak semmi modemkedés, lineáris történetmesélés van"), aminek a montázstechnika alkalmazása, az idősíkok és terek totális összezavarása, a novellabeli személyiségek megtöbbszöröz(őd)ése, ezzel kapcsolatban pedig a beszélői szerepek váltogatása, ezzel a narrátori pozíció folyamatos és játékos elbizonytalanítása, az ihlethiány és az alkotói problémák tematizálása (ezáltal paradox módon szövegek létrehozása), az állandó - gyakran 110
