Forrás, 2007 (39. évfolyam, 1-12. szám)
2007 / 2. szám - Kolozsi Orsolya: „Cuore, amici” (Kőrösi Zoltán: Milyen egy női mell?)
nézetből, hanem a hétköznapok történéseiből összeállva, mintegy alulról ismerünk rá történelmünk eseményeire, elsősorban Budapest (ezen belül is majdnem kizárólag a Körösi-szövegek legfontosabb referenciája, Ferencváros) és egy vidéki kisváros helyszínein. Hazánk szíve nagy valószínűséggel női szív - mint ahogy a szerző számára Budapest is nőváros -, hiszen a nők azok, akik a látszat ellenére, és hőstettek híján is biztosítják a megmaradás lehetőségét. A szülés, a gyermekek felnevelése az, ami biztosítja a fennmaradást, akár egy haza fennmaradását is. A regény tehát nemcsak szerelmes regényként, hanem történelmi regényként is olvasható, és sok vonatkozásban még a családregény általános sémáinak is megfelelni látszik. A család, a történelem, de még a szerelem paradigmáin belül is rendkívüli jelentősége van az időnek, s ez a tárgyalt regénynek is jelentős kérdésévé válik. Az idő meghatározása, lényegének, szubsztanciájának kutatása, mint a világot mozgató, illetve rendszerező struktúrának a megértése, a múlt, a jelen és a jövő egymáshoz való viszonyának feltárása egyaránt fontos feladata a szövegnek. Természetesen nem definiálja, hiszen nem is definiálhatja a fogalmat, viszont sok hasonlatot, metaforát, megszemélyesítést alkot, melyek mindegyike az idő más-más aspektusára hívja fel a figyelmet. A történetek elbeszélése egy-egy pillanatra megszakad, hogy ehhez hasonló mondatoknak adjon helyet: „Mintha felhők torlódnának egymásra, gyors és lassabb, elérhetetlen felhők, nem is felhők, maszatos üveglapok, közéjük zárva szikkad az idő."; „Mennyi por kell ahhoz, hogy mindent, ami valaha fontosnak hatott, a felismerhetetlen- ségig belepje az észrevétlen szitáló idő."; „Vajon az idő a múltból igyekszik a jövő felé, mint egy folyó, ami a tenger felé tart? Vagy a jövő jön egyre csak szembe velünk, s mielőtt észrevehet- nénk, máris a megfoghatatlan múltba porlik?" S ha a szereplők sorsán keresztül valamiféle implicit elképzelésről mégis képet kaphatunk, akkor az az, hogy nincs más, csak folyamatos jelen. Hasztalan visszafelé, vagy akár előre tekingetni, hiszen a múlt, jelen, jövő közötti határok voltaképpen megfoghatatlanok. S a regény tanúsága szerint mindig éppen akkor a legjobb, amikor megáll, kizökken, egy pillanatra felfüggesztődik az idő. Az idő, melynek kétségtelen múlását a nők öregedése, testük változása jelzi leginkább. S éppen az idő szükségszerű múlása, a halál elkerülhetetlensége miatt fogalmazódhat meg a szöveg talán leggyakrabban (bár nem mindig pontosan ugyanabban a formában) visz- szatérő mondata: „Nem arra való az élet, hogy túléljük, hanem hogy átéljük." Nem haladni valami felé, közben eltékozolni a napokat, hiszen nem a megérkezés a legfontosabb, hanem az út. A jól ismert Mészöly-mondat is rendre előkerül: „Már nem annyira a cél hajt, mint inkább a konok elhatározás, hogy végig kell menni az úton." S valóban, a regény történeteiben nincsen megérkezés, nincs megoldás, nincsen olyan befejezés, mely az előzményeket visszamenőleg jelenté- sessé tenné. A lezárás a halál, de megoldás, megérkezés valahová, a szöveg sugallata szerint, nem létezik. Mint ahogy a karperec sem egyenes vonal, hanem kör alakjával az örök visszatérés, az újrakezdés szimbóluma. Ha pedig nem a cél, a megérkezés irányítja az életet, akkor mi az, ami ritmust szab neki? „A szív a titka mindennek. Cuore, amid. A szív és a ritmus." A ritmus a szöveg struktúrájában is rendkívül fontos. Nem a szív ritmusa ez, mert nem egyenletes, hanem hol lassuló, hol váratlanul nekiiramodó, hol meg-megálló szakaszok váltakozása. Bizonyos órák és napok eseményei részletesen, lassú hömpölygéssel mesélődnek el, majd egy váratlan ritmusváltás után akár öt-tíz év története sűrűsödik néhány mondatba, aztán egyszer csak megáll az idő, egy-egy mozdulat vagy gesztus szinte állóképpé merevedik. Ezek az elbeszélői ritmusváltások azonban meglehetősen ciklikusan követik egymást, így aztán sosem zavarják a befogadót, hanem egyfajta sajátos ritmus szerint ragadják magukkal. Ez a regény ugyanis valóban magával ragadó, szinte letehetetlen. Nem mondhatni, hogy próbára teszi olvasóját. Bár tanulságai és sok esetben poétikai megoldásai is korszerűek és újszerűek, ezek befogadásához nem szükségesek irreális erőfeszítések. Szerethető, olvasmányos, nehezen felejthető regény, mely indákkal fonja körbe befogadóját, egy olyan szöveg olvasásába, melyet nem túlélni, hanem átélni kell. Kolozsi Orsolya 106
