Forrás, 2007 (39. évfolyam, 1-12. szám)
2007 / 2. szám - Kolozsi Orsolya: „Cuore, amici” (Kőrösi Zoltán: Milyen egy női mell?)
„Cuore, amici" (Körösi Zoltán: Milyen egy női mell?) Körösi Zoltán legújabb regénye, a Milyen egy női mell?, szervesen illeszkedik eddigi köteteinek sorába, hiszen sok szállal kötődik a korábban megjelent nyolc könyv (ezeken kívül napvilágot látott még a Felrombolás című, írókkal készült interjúkat tartalmazó kiadvány) legfontosabb témáihoz, alapvető szerkesztési, poétikai eljárásaihoz. Az első novelláskötet, A testtől való szabadulás útja címével például egyértelműen párhuzamba állítható az új regény hátsó borítójára kitett, s így az értelmezés szempontjából mindenképpen hangsúlyos idézet („Az lenne jó, ha nem kellene test a szerelemhez?"), de az Orrocskák műfajmegjelölése (nagy-budapesti-szerelmes-regény) is tartalmazza azokat az alapvető meghatározásokat, melyek a Milyen egy női mell? esetében is releváns megközelítési módok lehetnek. A legutóbbi két kötet (Télidő; Budapest, nőváros) esetében pedig a kapcsolat olyannyira szoros, hogy terjedelmes bekezdések, történetek vándorolnak át belőlük a legújabb regény szövegébe. Ez a mostani könyv tehát egyfajta szintézisként is felfogható, mint az eddigi korpusz problémáinak összefoglalása, legfontosabb történeteinek újraírása, illetve új kontextusba helyezése. A történetcsírák és motívumok ilyen jellegű megsokszorozása, későbbi kötetekbe való beépítése már korábban is alapvető eljárása volt a Körösi-prózának, mint ahogy a rövid fragmentumokból, kisebb elbeszélésekből összeállított nagyobb szövegegység létrehozása is jellemző technikának tekinthető. Ez a mostani, magát egyértelműen regényként definiáló szöveg sem egyetlen átfogó, hanem több kisebb narratívát vázol fel. Ezek a történetek azonban szorosan összefonódnak, egymással kapcsolatban állnak. Az egymás mellett, időben és térben némiképp szinkronban futó történetek bizonyos csomópontokban találkoznak, keresztezik egymást, hatással vannak egymásra. Bár a regényben megszámlálhatatlanul sok, önmagában is kerek, lezárt történet zsúfolódik össze, ezek nagyrészt három család históriája köré csoportosulnak, egy galíciai származású zsidó, egy morvaországi, Magyarországra települő német és egy alföldi parasztcsalád sorsának bemutatásával. A mozaikszerűen építkező szöveget a tematikus összekapcsolódásokon (a különböző családok tagjai, leszármazottai egymás ismerőseivé, szerelmeivé, barátaivá válnak) túl egy rendkívül erős motivikus-metaforikus háló is összetartja. A más-más szövegkörnyezetben újra meg újra visszatérő mondatok, bekezdések, motívumok - amellett, hogy sorozatos ismétlésük által kitüntetett jelentőségűvé válnak - egy olyan kapcsolatrendszert rajzolnak ki, mely képes a szöveg koherenciájának biztosítására, arra, hogy a rövidpróza-szerű darabok valódi egységgé álljanak össze. Ezek a vándorló mondatok és motívumok át- meg átszövik, végigtekergik a szöveg testét, hogy minden kontextusban új jelentés- tartalommal teljenek meg, mialatt hordozzák magukkal a korábbiakat, rámutatva olyan egyezésekre, illetve párhuzamokra is, melyek a puszta tematikus kapcsolódásokon keresztül nem feltétlenül válnak láthatóvá. Mint a regény egyik legfontosabb motívuma, egy szereplőtől szereplőig vándorló, indaszerű, levelekből összefonódó karperec: „Az ezüstszalagon levélkék, fonatok indáztak egymásba, mint az összegabalyodott gyökerek, olyan volt az ötvösmunka, mintha a távoli, széles földek valami réges-régi kincséből bukkant volna elő, sok száz évvel ezelőtti, s talán már nem is létező növények fémbe fagyasztott képével." Ez a centrális elem az említett, szöveget behálózó motívumrendszeren kívül természetesen egyéb sajátságok metaforájaként is olvasható. A „fémbe fagyasztott kép" például a múlt elbeszélésének, a mimézis lehetőségének kérdésére világít rá. Hogyan állítható meg az idő, hogyan merevíthető képekbe a múlt, a megélt események sora? Erre a problémára rendkívül sok utalás található olyan mondatok formájában, melyek egyrészt mindig szervesen kapcsolódnak ahhoz a történethez, történetdarabkához, melyben előfordulnak, másrészt azonban a regény szerveződésének, felépítésének legfontosabb kérdéseire - mintegy metaszövegekként - is reflektálnak. Az emlékezés működésmódjából szükségszerűen következik, hogy a múltbéli históriák és történések megörökítése sohasem kizárólag rekonstrukció, hanem - és ezt a regény fent említett önreferenciális mondatai nem győzik hangsúlyozni - konstrukció eredménye is: „Mindegy már, hogy a szó volt előbb, vagy a történet, az emlékezet őrizte meg a múltat, vagy a képzelet építette fel a régi időket." A „szitáló 104
