Forrás, 2007 (39. évfolyam, 1-12. szám)
2007 / 2. szám - Alföldy Jenő: Szárnyak és fékek (Jász Attila: Fékezés)
emberinél különbet hordozzák: az embernél emberibb embert jelentik mindig, akkor is, ha ezt a nietzschei fogalmat nem szívesen fordítanám vissza németre, annyira lejáratták az „Übermensch"-et. Rejtett sátánizmust vagy azzal összefüggő romantikát sem látok Jász Attila verseiben: mindig az apollói minőséget hordozzák szárnyas lényei. Az „angyalok" nála sem a démonokkal alkotnak ellentétpárt, hanem - az antiromantikus Nemes Nagy Ágnes fogalmainak megfelelően - a „lovakkal". Az éteri áll szemben a testivel, az eszme az anyaggal, a felséges a groteszkkel - s nem a mennyei az alvilágival. S most térnék vissza a második, a Miles Davistől vett mottóra: „Magam akarom adni, bárki legyek is". Érzésem szerint ez finoman jelzett ellenprogram az első mottóval szemben: megfékezem magamban a ragadozót, de magamat adom, bárki legyek is. És a „bárki" révén visszaszivároghatnak a költészetbe a száműzött démonok is, amelyeket a mélylélektan bugyraiba leszálló József Attila így jellemzett: „s romlott kölkökre leltél / pszichoanalízisben". Persze, ha dialektikusán vesszük a címben jelzett „fékezést", akkor föltételezhetjük, hogy van mit fékezni: szükség van fékre, zabolára, mert különben a démonok magukkal ragadhatnák a költő képzeletét, hogy ne mondjam, a lelkét. Egyszóval a dionüszoszi elem sem hiányzik Jász Attila mostani kötetéből. Ellenkezőleg - az apollóiságra éppen miatta van szükség. Az ösztönök kísértései ellen. Miben is áll ez az apollói minőség? Nem csak az angyali emlegetésében, nem csupán lélektani értelmű kinyilatkoztatásokban. A formát kell nézni, a versformát. A költészetben minden ezen fordul meg. Jász Attila formát teremtett ezekkel a verseivel. A formafegyelem is az apollói minőségnek kedvez, akkor is, ha olyan erősen dionüszoszi alkatú költőket is találunk a nagy formateremtők, a fegyelmezett formaművészek közt, mint Baudelaire vagy József Attila. Vagy mint a „korhely Apolló", a kötetben ugyancsak megidézett Ady Endre. Ha a formateremtés „küzdelem az angyallal", ahogy ezt többen is vallják, akkor az angyal már inkább démon, mint égi kerub. Jász Attila ezekben a versekben mintha már túljutott volna ezen a küzdelmen: versei a morális berendezkedés állapotában tüntetik föl. Igaz, nem sok szót veszteget ennek „objektív nehézségeire", arra tudniillik, hogy a világ, úgy, ahogy van, egyáltalán nem kedvez a morálnak. No de azt sem érezteti Jász Attila, hogy könnyű a helyzete. Sok küzdelmet jelez a zárt formák fegyelme. Az, hogy a rövid lélegzetvételre szabott sorok, a feszesre húzott versszakok zártságán belül mennyi ideges vibrálás rejlik. Mennyi töredezettség, kapaszkodókeresés búvik meg a nagyon eredeti módon használt, szakaszokon is átívelő, szavakat olykor brutálisan kettészakító sorátvetésekben (enjembement-okban), a kétértelműségekben, alliterációkban, a ritkán, de élesen megcsendülő, szójátékszerű, gyakran homomorf szavakból álló rímekben. Jász Attila új utat keres: alacsony feszültséggel üzemeltet a réginél bonyolultabb rendszert. Képletesen értendő, amit mondok: mint aki számítógépre cserélte a régi Remingtont. Mikroelemek energiatároló képességére bízza magát, rejtett idézetei mögött régi versek sokasága sejlik föl egy-egy szókapcsolatban, esszék, elméletek, filozófiák (főként nyelvfilozófiák) húrjai pendülnek meg pár idiómája nyomán. Kódol és kódokat tör fel, kombinál, emlékezik és emlékképeket állít párhuzamba (vagy szembe) elméletekkel, memóriaegységeket archivál és töröl; de ne ijedjen meg senki, nemcsak ő tanul a számítógéptől, hanem jóval inkább ő tanítja a számítógépet. így (is) értem ezeket a sorait: „HALHATATLANSÁRGA BIZ / tatom / a szavaimat / apró bogarak / tanítom őket". Az eszköz és a cél tehát nem cserél helyet a rangsorban. Ha a régi típusú vers csakugyan feszültségfeloldó mechanizmus volt, akkor az újszerű, a legutóbbi századforduló verse már komputerizált kódrendszer inkább, amely csekély áram felhasználásával is igen bonyolult műveleteket végez. Kombinál, emlékezik, előre- és visszautal, összefoglal és kezdeményez, majd újabb memóriaegységeket gyűjt és tárol, bővíti a mértékegységek tárát, hogy még összetettebb feladatokat és feladatcsoportokat hajtson végre - és megint elölről mindvégig, da capo al fine. Egymással ellentétes ars poeticákban gondolkodik, hogy tovább léphessen. Egyformán utal Kosztolányira, a „Jaj, mily sekély a mélység / és mily mély a sekélység" költőjére (1933) és József Attilára, aki szerint 102
