Forrás, 2007 (39. évfolyam, 1-12. szám)
2007 / 2. szám - Orcsik Roland: Amikor a szimbólumoknak nyoma vész (Hász Róbert: A künde)
érdekes, ki a valódi künde, hanem, hogy mi maradhatott meg abból a világból, amit Virgil apát igyekezett elásni, Stephanus pedig éppen ellenkezőleg: törekedett kiásni magából. S mindezzel a tudással mit kezdhet az olvasó a saját magánszférájában. Ezzel összefüggésben a regényben van egy elgondolkodtató felismerés. Miután maga Stephanus is kételkedni kezd nemcsak küldetésének céljában, hanem személyét és népének létezését illetően is, Bajza-ur cselből, hogy megakadályozza Gejuza-ur tervét, elvezeti eltűnt népéhez. Viszont ott kiderül, hogy az elveszett népnek a helyén nincs semmi, s talán az egész csak mendemonda. Stephanus (vagy ki?) felismerése itt azért is megrázó, mert lehullik róla minden sallang, már arra sem vágyik, hogy legyen valaki, csak a halál feloldozó erejében bízik immár: „Kelet felé a barbaricum, ismeretlen föld, határtalanul. Nyugaton mindaz, ami elől menekülni szeretnék. Megadtam magam. Ha Istennek lennének még szándékai velem, majd cselekszik belátása szerint. Őszintén abban bíztam, hogy itt, a világ végén végre ő is megfeledkezik rólam. Ne akarjon már velem semmit, ha annál okosabbat, amit eddig művelt, nem tud kitalálni. Jöjjön inkább a hideg s a farkasok." (382.) S ez a halál, szimbolikusan ugyan, meg is történik, amikor a teljes elhagyatottságban a főhős elbukik a sűrű hóesésben, szeme előtt látomásszerűen peregnek életének döntő eseményei. A főhős ekkor megért valamit, amit egész életében nem, az emberi szenvedés kapcsán: „Csak itt, egyedül a világ végén, itt értettem meg. Talán azt érezte a szerencsétlen, amit én, hogy a dolgok véglegesen a helyükre kerülnek, megoldódik minden, egyszer s mindenkorra..." (384.) S mint azt már jeleztem, ez a megértés, a rend árnyéka vetül az egész regény szerkezeti felépítésére. Irodalomelméleti fogalommal most a hermeneutikára utalhatnánk ezen a helyen. Csakhogy ez a varázsszó nem fogja megoldani a regényben felvetett kérdéseket, mert az a gyanúm, hogy Hász írásában Stephanus megértése nem annyira a racionális elemzés következménye, hanem sokkal inkább spontán, véletlenszerű, intuitív természetű, a megvilágosodás fogalmával rokonítható. Stephanusnak e megértés után jelenik meg az a gyermek, aki a megyerek hite szerint a halál pillanatában tűnik elő, s arra kér, hogy segítsünk neki hazatalálni (121-122., 384-385.) Amikor pedig azt hinnénk, hogy a regény itt véget ér, akárcsak Apuleius Aranyszamarában: újabb megpróbáltatások várják hősünket. Armand, a pogányok közé keveredett francia menti meg Stephanust a haláltól, ő is kíséri vissza oda, ahonnan jött: a keresztény civilizáció határvonalára. Csakhogy főhősünk többé nem azonos önmagával, más, mint aki a küldetéses útjára elindult. És keserűen kell megtapasztalnia, hogy sem a valódi ősei földjén, sem a keresztény otthonában nem kell senkinek. Mindenütt idegenné válik. Ez az idegenség lesz a sajátja. Mintha a krisztusi történet tanulsága fogalmazódna meg újra sorsában, hiszen Krisztus, illetve a testet öltött Isten is idegen maradt a sajátjai között, a „sötétség nem fogadta be azt": sem a tanítványainak, sem a rómaiaknak, sem a zsidóknak nem kellett, ahogyan a teljes elsötétedés pillanatában Isten is elhagyta. A Krisztus-analógiás történetkezelést talán éppen Alberich középkori történelem- és létszemlélete teszi lehetővé, miszerint minden történésnek bibliai mintája van. Azzal, hogy Stephanust nem váltja meg végül semmi, kisemmizetten pusztul el egy erdőben, ahová Virgil apát száműzte, nehogy elárulja titkát. Egyedüli reménye a tanítványa, aki lejegyzi, titokban igaz élettörténetét. Ugyanakkor Alberich kommentárjait olvasva ez az „igaz élettörténet" talán annyira nem is igaz, ám minden esetre tanulságos. Stephanus feltámadását az írás teszi lehetővé, még ha nem is minden porcikájában hitelesen. Hász regénye látszólag történelmi regény, ám a posztmodem műfaji eklekticizmusnak megfelelően többféle elem ötvöződik benne: történelmi regény, fejlődésregény, kalandregény, krimi, mese stb. Halmai Tamás ezt a következő módon fogja fel A kündéről szóló kritikájában: „Az esztétikai összetettség azonban, mely a prózapoétikai összetevők gondos és érzékeny arányú fölhasználásából s kimunkálásából származik, mégiscsak jellegzetesen posztmodem kori alkotássá avatja a szöveget." (www.terasz. hu) Hivatkozhatnánk itt most a posztmodernnek tekintett regényírók egyik legidézet- tebb apostolára, Umberto Ecóra vagy a szerb Milorad Pavicra, aki A kazár szótárjában szintén egy kettős fejedelemségű nép eltűnt történetét dolgozta fel, hogy alátámasszuk 98
