Forrás, 2007 (39. évfolyam, 1-12. szám)

2007 / 2. szám - Szekér Endre: Márai és Kassa

szerepvállalása válik középponti kérdéssé. Alkotni kell, szobrot készíteni, védeni a várost és családját. De a gyilkos tett mindent elsöpör, semmije sem marad, otthonát és a művét elveszíti. De a Várost megnyerte, megőrizte. S ez a legnagyobb érték.

A Naplók - Márai középponti fontosságú művei. S az egyéni sors ábrázolása, gondolatai, olvasmányai stb. közé - betör a történelem. Pl. „Kassa elesett" - állapítja meg az író naplójában. Márai stílusát, hihetetlen tömörségét, szűkszavúságát is érezhetjük ebben a rövid megállapításban. „Kassa elesett." S ő mit vesztett? Fájdalmas sírását hogy fejezze ki? Milyen mondatokat törölhetett ki az író ezen rövid, fájó megállapítás mellől? Később a naplóban egy jelenetet idéz fel a múltból: „Névnap. Hajnalba nyúló névnapok a kassai ház oszlopos, kandallós ebédlőjében, cigánnyal. Ez volt a Történelem." Az emléket felidézve ismét tömören beszámol a kassai családi névnapokról. „Érzelmi" aláfestést most sem találunk, most sem akar részletezni. De a végén kegyetlen keserűséggel, fájó meg- változtathatatlansággal így ír: „Ez volt a Történelem." Ami elmúlt, aminek vége, a létige múlt idejű alakja súlyos („volt"), és megemeli ennek az emléknek a jelentőségét a nagy kezdőbetűvel írt szó: „Történelem." - Másutt a naplóban egy sebes folyású hegyi patak - a Hemádra emlékezteti. („Éjjel ismerősen csobog, mint a Hernád Kassán.") Es ebben az éber és álom közötti különös pillanatban - az álom „megnyújtásáról" vall: az „álmot" éberen tovább kell élni. - Máskor a bécsi dóm emlékezteti Kassára. S közben egy megrázó élményt ír le naplójában: a „Kosice" című kiadványról, amelyből hiányzik a magyar múlt, Rákóczival és a polgárokkal. - A Föld! Föld! című emlékezéskötetében (1972-ben), hosszan ír a kassai polgári légkörről, családjuk könyveiről, a Felvidékről és a budai Mikó utcáról, gesztenyefáiról.

Márai elbúcsúzik hazájától, itthoni világától, és ezután következnek a külföldi emigráció évei. Szívesen gondol vissza Olaszországra, Nápolyra, a Posillipora, a felejthetetlen versének, a Halotti beszédnek időszakára. Majd a mind keserűbb amerikai években, San Diegóban is ír Naplójában a felvidéki magyarság tragikus sorsáról. Feleségének, Lolának naplójában és a maga feljegyzéseiben is felidéződik a régi kassai családi ebéd - (a „Történelemmé" vált). Márai most már többször gondol a budai Mikó utcai otthonukra, és kevesebbszer a kassai családi házra. De sohasem felejti a gyerekkori kassai nyarakat, az erdőt, a forrásvizet, a málna és a fenyő illatát. Közben betegségei elhatalmasodnak, Lola kórházba kerül, 1986. január 4-én Lola meghalt. Márai betegen, gyengén, egyedül, mindig Lolára gondol, még mindig olvas, régi karácsonyok jutnak eszébe. Majd 1989. február 21- én öngyilkosságot követ el.

Ui.: Simonyi Imre Márai című versében ezt írta: „S a végén majd ezt zsolozsmázza: /Kassa! /Se fohász jelentése: / éltem megcsaltak s most meghalok. / S még ezt is jelentheti / élnem kellett volna / csalnom is kellett volna / s időben meghalnom / igen azt is kellett volna: Kassán!"

80