Forrás, 2007 (39. évfolyam, 1-12. szám)
2007 / 2. szám - Buda Ferenc: Négyszázkilencvenöt nyolc-nulla-nyolc – 1957: az én huszonegyedik évem – (III. rész)
miatt kiszabott büntetését töltötte városától nem oly messze. Bevonulásom után nyomban nekiláttak közös erővel, hogy végigkezeljék csúfságaimat, amelyek arcom, fejem és altestem kivételével szinte mindenütt előfordultak rajtam: valami 18 db különféle méretű és fejlettségi állapotú kelevény vagy tályog. Legelőször is a megtámadott kisebb-nagyobb bőrfelületeket bekenték ún. Mikulitz-kenőcs- csel, majd párakötést raktak rá. E számomra ismeretlen összetételű, barnás- fekete kenőcs édeskés illata az olajfűz - más néven tüskés ezüstfa (Elaeagnus Angustifolia) - virágának illatára emlékeztetett, ezért azonnal megnyerte bizalmamat, lelkileg pedig mindenképp jótékonyabb hatással volt rám, mint a klór-, jód- vagy karboltartalmú egyéb fertőtlenítőszereknek a kórház riasztó képzetét keltő, átható szaga. A kenőcs hatása abban állhatott, hogy csökkentette a gyulladást, felpuhította a bőrszövetet, és elősegítette a furunkulus érlelődését. Talán még fertőtlenített is. Ha a duzzanat teteje középütt sárgulni kezdett, hozzá lehetett látni a manuális kezeléshez. Ilyenkor az őrmester kezet mosott, majd egy előzőleg fertőtlenített pengéjű szikével felnyitotta a kelést, végül gumikesztyű helyett gézdarabot tekert az ujjaira, s az összegyűlt gennyet-vért a szike vágta nyíláson át alaposan kinyomkodta. Nem mondhatni, hogy e fájdalommentesnek aligha nevezhető művelet a testi gyönyör csúcsaira hajszolt volna. A gondviselés, valamint a büntetés-végrehajtás jóvoltából kirendelt jótevőm ezért felebaráti együttérzéstől vezéreltetve napjában legfeljebb kétszer vetett alá ennek a tortúrának, illetve férfias próbatételnek. Utána mindannyiszor megkönnyebbülést éreztem: egyfelől azért, mert abbahagyta, másfelől pedig azért, mert a gennyes, gyulladt duzzanat apadása folytán csökkent a feszültség s a fájdalomérző idegeket ingerlő belső nyomás. Leginkább a sarkamon s a lábujjamon végrehajtott operáció viselt meg bennünket: a mezítláb járás következtében alaposan megvastagodott kérges felhámréteg átmetszése komoly próbára tette a szikét, ám annak kezelőjét s engem is: mindketten alaposan beleizzadtunk a munkába. Sanyarú állapotom hosszan tartó ápolást igényelt, ezért több héten át a betegszoba volt a szállásom. Ez idő alatt összebarátkoztam annak állandó lakójával, egy 30 év körüli emberrel. O már hónapok óta ott töltötte legutóbb megítélt büntetőidejének nappalait és éjjeleit. Valamilyen emésztőszervi nyavalyával küszködött: szervezete nem termelt elég emésztőnedvet, amiatt krónikus étvágytalanság gyötörte. Táplálékot alig-alig vett magához, még a zsírtalan, híg csontlevesből is csak úgy bírt néhány kanálnyit leerőltetni, ha előbb jól megecetezte. A koplalás miatt szinte valószínűtlen mértékig lesoványodott, kiálló csontjait csak a sápadt, fakó bőr tartotta össze, háta összegörnyedt, tartása megereszkedett, járása a hullámzó lebegés meg a bizonytalan botorkálás határmezsgyéjén ingadozott. Két tanult szakmával is rendelkezett, bár ezek nem voltak közeli rokonságban egymással: cukrász és lakatos. Az utóbbinak választott hivatása szenvedélyes gyakorlása során vette kiváló hasznát: semmilyen zár vagy lakat felnyitása nem jelentett számára megoldhatatlan feladatot. Feszítővasat, fémfűrészt s egyéb erőszakos eszközöket soha nem alkalmazott; törékeny, gyenge fizikuma miatt is idegenkedett az ilyesmitől. Az ajtók, kapuk, ablakok különféle zárszerkezeteit maga gyártotta egyszerű eszközökkel, olykor egy szál vékony acéldróttal bírta rá a feltárulkozás- ra. A feladat megoldására irányuló szenvedélye már-már öncélú vállalkozásokra 56
