Forrás, 2007 (39. évfolyam, 1-12. szám)

2007 / 2. szám - Buda Ferenc: Négyszázkilencvenöt nyolc-nulla-nyolc – 1957: az én huszonegyedik évem – (III. rész)

Egyszóval: kész főnyeremény! Nem kevés izgalommal vártuk hát, vajon kinek jut hely azon a vonaton! Esélye egyébként csak az egy-két éves büntetésüket töltő elítélteknek volt, nagyidősök ilyen szabados helyre nem kerülhettek. (Vass Imre bácsit meg Dede Lacit a másodfokú ítélet után például még közülünk is elvitték; Laci a váci fegyházban ült egész a szabadulásáig.) Végre megtudtuk: kis társaságunkból hármunknak jutott ki a szerencse, kívülünk pedig még néhány köztörvényest jelöltek ki az útra. Orosz Miskát, Vass Lacit meg engem szólítottak június 28-án reggel: irány a raktár, ruhacsere! Leadtuk a csíkost, átöltöztünk, hónapok óta nem látott, s kissé naftalinszagú saját holmijainkba, s az ebédet már civilben fogyasztottuk el a zárkában maradókkal együtt. Vajon hogy s mint visznek bennünket? Korábban fűzőláncra kötötték a rabokat ilyenkor, de a szóbeszéd szerint - ami alighanem helytálló lehetett - egy alkalommal súlyos baleset történt: felszállás közben a figyelmetlenül indító mozdonyvezető hirtelen megrántotta a szerelvényt, s az épp kapaszkodni készülő utolsó ember a vonat alá esett, sőt még az előtte lévő kettőt is magával rántotta. Azóta a fűzőlánc használatát kiiktatták az utaztatások alkalmával. Késő délután sorakoztattak bennünket, majd kinyílt a börtön kapuja előttünk, s mi két fegyveres fegyőr kíséretében elindultunk a Nagyállomásra. A langyos nyáresti levegő, a fák élettel teli lombja s a közeli sínpáron elhúzó sárga villamos csilingelőse szinte a szabadság illúzióját keltette bennünk. Ez a múló és csalóka érzés már csak azért is elfogott bennünket, mert nemhogy fűzőlánc, de még bilincs sem volt rajtunk. Ez utóbbi a gumibottal együtt rá volt csatolva az őrök derékszíjára, nekünk azonban eszünkbe sem jutott, hogy kiprovokáljuk a használatát: nem érte volna meg - kisidősökből bízvást nagyidősökké léptettek volna elő bennünket. Feszülten figyeltem jobbra-balra: nem pillantok-e meg ismerős arcot? Leginkább Mártára számítottam volna, de nem bukkant fel sem ő, sem más. (Utóbb elmondta: az ügyvéd tévesen tájékoztatta őt indulásunk időpontjáról.) Az utcán elég sok járókelő volt, legtöbbjük ráérősen ballagott valamerre, ügyet sem vetve a fegyőrkísérettel vonuló kis csapatunkra. Nem vettem túlságosan zokon az érdeklődés hiányát. Annál keservesebb volt látnom az összekarolva sétálgató párokat. Mikor jön el az az idő, amikor mi is?... De nem sok idő maradt ezen mélázni, a Petőfi téren végiggyalogolva egykettőre ott is voltunk a Nagyállomáson. Jegyváltással nem kellett kísérőinknek bíbelődniük: előre el volt rendezve minden. Megkerestük hát a vonatunkat, s egy kijelölt kupé külön szakaszába egyenként felszálltunk: elöl az egyik őr, a sor végén a másik. Személyvonat volt ez, s minden állomáson megállt, sőt itt-ott még nyílt pályán is vesztegelt egy sort, így öreg este lett, mire felértünk Pestre, már meg nem mondanám, melyik pályaudvarra. További hosszas vesztegelés meg tolatások után, átszállás nélkül folytattuk utunkat valamikor az éjszaka második felében. Az volt a benyomásunk, hogy utazásunk igen sokáig tart, mintha vége sem akarna szakadni. A gőzmozdony zakatolása, a kerekek lassú ütemű kattogása időnként álomba ringatott bennünket, a megállások, s egy helyütt egy újabb tolatás-csörömpölés ismételten meg-megszaggatta, majd végleg félrevonta az álom fekete függönyét, így az út végső szakaszát már a kábultságból kitisztuló fejjel, éber állapotban tettük meg. Világos reggel érkeztünk úti célunkhoz. Leszállás, sorakozó. Vezényszóra megindultunk a ránk váró, előttünk eddig ismeretlen intéz41