Forrás, 2007 (39. évfolyam, 1-12. szám)

2007 / 2. szám - Buda Ferenc: Négyszázkilencvenöt nyolc-nulla-nyolc – 1957: az én huszonegyedik évem – (III. rész)

Egyszóval: kész főnyeremény! Nem kevés izgalommal vártuk hát, vajon kinek jut hely azon a vonaton! Esélye egyébként csak az egy-két éves büntetésüket töltő elítélteknek volt, nagyidősök ilyen szabados helyre nem kerülhettek. (Vass Imre bácsit meg Dede Lacit a másodfokú ítélet után például még közülünk is elvitték; Laci a váci fegyházban ült egész a szabadulásáig.) Végre megtudtuk: kis társasá­gunkból hármunknak jutott ki a szerencse, kívülünk pedig még néhány köztör­vényest jelöltek ki az útra. Orosz Miskát, Vass Lacit meg engem szólítottak június 28-án reggel: irány a raktár, ruhacsere! Leadtuk a csíkost, átöltöztünk, hónapok óta nem látott, s kissé naftalinszagú saját holmijainkba, s az ebédet már civilben fogyasztottuk el a zárkában maradókkal együtt. Vajon hogy s mint visznek ben­nünket? Korábban fűzőláncra kötötték a rabokat ilyenkor, de a szóbeszéd sze­rint - ami alighanem helytálló lehetett - egy alkalommal súlyos baleset történt: felszállás közben a figyelmetlenül indító mozdonyvezető hirtelen megrántotta a szerelvényt, s az épp kapaszkodni készülő utolsó ember a vonat alá esett, sőt még az előtte lévő kettőt is magával rántotta. Azóta a fűzőlánc használatát kiiktatták az utaztatások alkalmával. Késő délután sorakoztattak bennünket, majd kinyílt a börtön kapuja előttünk, s mi két fegyveres fegyőr kíséretében elindultunk a Nagyállomásra. A langyos nyáresti levegő, a fák élettel teli lombja s a közeli sínpáron elhúzó sárga villamos csilingelőse szinte a szabadság illúzióját keltette bennünk. Ez a múló és csalóka érzés már csak azért is elfogott bennünket, mert nemhogy fűzőlánc, de még bilincs sem volt rajtunk. Ez utóbbi a gumibottal együtt rá volt csatolva az őrök derékszíjára, nekünk azonban eszünkbe sem jutott, hogy kiprovokáljuk a használatát: nem érte volna meg - kisidősökből bízvást nagy­idősökké léptettek volna elő bennünket. Feszülten figyeltem jobbra-balra: nem pillantok-e meg ismerős arcot? Leginkább Mártára számítottam volna, de nem bukkant fel sem ő, sem más. (Utóbb elmondta: az ügyvéd tévesen tájékoztatta őt indulásunk időpontjáról.) Az utcán elég sok járókelő volt, legtöbbjük ráérősen ballagott valamerre, ügyet sem vetve a fegyőrkísérettel vonuló kis csapatunkra. Nem vettem túlságosan zokon az érdeklődés hiányát. Annál keservesebb volt lát­nom az összekarolva sétálgató párokat. Mikor jön el az az idő, amikor mi is?... De nem sok idő maradt ezen mélázni, a Petőfi téren végiggyalogolva egykettőre ott is voltunk a Nagyállomáson. Jegyváltással nem kellett kísérőinknek bíbelődniük: előre el volt rendezve minden. Megkerestük hát a vonatunkat, s egy kijelölt kupé külön szakaszába egyenként felszálltunk: elöl az egyik őr, a sor végén a másik. Személyvonat volt ez, s minden állomáson megállt, sőt itt-ott még nyílt pályán is vesztegelt egy sort, így öreg este lett, mire felértünk Pestre, már meg nem mon­danám, melyik pályaudvarra. További hosszas vesztegelés meg tolatások után, átszállás nélkül folytattuk utunkat valamikor az éjszaka második felében. Az volt a benyomásunk, hogy utazásunk igen sokáig tart, mintha vége sem akarna szakadni. A gőzmozdony zakatolása, a kerekek lassú ütemű kattogása időnként álomba ringatott bennünket, a megállások, s egy helyütt egy újabb tolatás-csö­römpölés ismételten meg-megszaggatta, majd végleg félrevonta az álom fekete függönyét, így az út végső szakaszát már a kábultságból kitisztuló fejjel, éber állapotban tettük meg. Világos reggel érkeztünk úti célunkhoz. Leszállás, sora­kozó. Vezényszóra megindultunk a ránk váró, előttünk eddig ismeretlen intéz­41

Next

/
Thumbnails
Contents