Forrás, 2007 (39. évfolyam, 1-12. szám)
2007 / 2. szám - Az áthelyeződések koreográfiája (Hász Róberttel beszélget Virág Zoltán)
írásmódomra. Annál inkább, mivel ők maguk is „stíluskópiák", utánzatai valaminek. Mégpedig a filmek, rajzfilmek és a képregények világának. Ennyiben akár igazad lehet. Mert a képregények valóban meghatározó szereplői voltak gyerek- és kamaszkoromnak. Minthogy magad (tudomásom szerint) kutatója voltál/vagy a néhai Jugoszlávia képregény kultúrájának is, tudhatod, hogy azok a régi strippek a világ - és a történelem - igen tág spektrumáról szóltak. A minőségesebbek, mint például az újvidéki Forum által rendszeresen megjelentetett Asfen'x-sorozatok, valóságos műalkotások, remek, már-már zseniális nyelvezettel! De a többséget persze a szerb(horvát) nyelvű, fekete-fehér, nem kifejezetten minőségi papíron, ám óriási példányszámban piacra dobott angolszász kultúrkörből eredő, vagy azoknak hagyományára épülő strippek képviselték. Most olyan kulcs-címeket mondok, amiket rajtunk, volt jugókon kívül nemigen ért senki: Zagor, Komandant Mark, Tex Viler, Alan Ford, Veliki Blek - bizony így, a szerb nyelv fonetikus átírásában! így az igazi. Ezek a képregények kétségkívül hatottak rám. Egyrészt a belém ivódott vizualitásukkal, képszerűségükkel arra késztetnek, hogy minél plasztikusabban, életszerűbben, kifejezőbben jelenitsem meg az olvasó számára a prózába zárt látványt. Hogy a történet egyes jelenetei, mint egy eseménydús rajz vagy festmény, megelevenedjenek a mondatokban. Másrészt megtanultam nem félni a fantáziától. Sem a fantasztikumtól. Mindig jóleső érzéssel tölt el az a tudat, hogy a tér és az idő egész spektruma a rendelkezésemre áll, amikor leülök írni. Számomra úgy kerek a próza, s benne a történet, ha a klasszikus értelemben vett mesei elemek is akadálytalanul föl-fölbukkanhatnak benne. Ez persze egyéni, alkati kérdés, hogy ki mihez vonzódik, de nyilván - ha már így előhoztad - a képregények fantáziadús, színes és határtalan világának is köszönhető, hogy írás közben oly (mások számára nem mindig természetes) magától értetőséggel nyúlok a fantasztikumhoz, ahogyan a sótartóhoz ebéd közben. Mindettől függetlenül: a múltkor Orcsik Roland barátom és földim megajándékozott néhány régi jugoszláv képregénnyel, ám azon túl, hogy felébredtek bennem az elfeledett, édeskés gyerekkori emlékek, élvezetet már nem okoztak. Az évek során mintha elvesztették volna varázserejüket. A ciklikus ismétlődésre, szimmetriák, aszimmetriák, tükröződések elvére épülő időfelfogás, az okozati kapcsolatokat és a kronológiát felbontó, a kalkulálhatatlanságot sejtető történelemszemlélet nyomán regényeidben újraértelmeződnek a próféta, a bölcs, a remete, a hírhozó, a hadvezér, a táltos, a fejedelem, a nemzetségfő stb. kategóriái, miközben az exegézis, a palimpszesztikusság, a krónikaírás, a kódexmásolás technikái humorosan ellentmondásos fénytörésben jelennek meg. Mivel magyarázod, hogy ezt az alkotói szórakoz(tat)ásformát francia, német nyelvterületeken a legnagyobb elismeréssel fogadták és fogadják, könyveid külföldön nagyon sikeresek, itthon azonban szerényebb, halkabb a méltatás. Utolsó mondatodra felelhetném gonoszkodva, hogy inkább így legyen, mint fordítva... De komolyan: azt hiszem, ez az a kérdés, amire végképp nem nekem kellene válaszolnom. Lehet, hogy a választ nem is a regényeimben kell keresni. Tény, hogy a Végvár Párizsban két kiadást ért meg, nemzetközi díjra jelölték. Németországban több mint egy tucat kifejezetten elismerő kritika született róla, a legnagyobb napilapoktól kezdve a német közrádióig foglalkoztak vele. És amint hallom, a fogyással sincs gond. A történetek útja kiismerhetetlen. Azért hadd jegyezzek meg valamit halkan, remélve, hogy senkit sem sértek meg vele: néha az az érzésem, hogy a magyarországi „hivatásos" olvasóközeg még mindig meglepődik, ha olyan szöveggel találkozik, amely nem kifejezetten neki íródott, nem ad mindenáron alkalmat a közös, kritikus-író összekacsintó játékra, hovatovább a gondolatait érthető, emészthető mondatokban igyekszik közreadni. Ha meg még történettel is operál, végképp gyanússá válik. A politikai és gazdasági életben (némi jóindulattal szólva) már megtörtént a rendszerváltozás, de úgy tűnik, az olvasáskultúrában még 35
