Forrás, 2007 (39. évfolyam, 1-12. szám)
2007 / 12. szám - Ittzés Mihály: A népzenekutatás Kodály nyomdokain
milyen hatalmas károkat szenvedett. Kodály sem tudta a korábbi amatőr gyűjtők forrásait ellenőrizni, s nem tudott visszatérni a fontos kutatómunka folytatására. Ez pedig két okból is szívügye lehetett: egyfelől összegyűjthette volna az első zenei falumonográfia anyagát, másfelől Arany miatt (akit ifjúkorában egy levelében a maga Doppelgängers nek, képmásának nevezett, illetve, hogy a költő is készített gyűjteményt gyermekkora dalemlékeiből) ítélte ő is fontosnak. Az akkori szerkesztők kívánságának megfelelően a XIV. kötetbe a népzenekutató csak azokat a dalokat válogatta össze, amelyeket Arany János ismerhetett. Az új kötet sokkal gazdagabb: több mint három és fél száz tételt tartalmaz a gyermekmondókáktól a népszokások dalain át a felnőttek sokféle rendeltetésű, tartalmú dalaiig. A gyűjtés és a kiadás gazdag dokumentációja izgalmas olvasmány; tudománytörténeti szempontból is jelentős vállalkozássá teszi a könyvet. Olyan munka, amelyet csak elsősorban, de nem kizárólagosan szántak a szerkesztők és a kiadók a folklórral foglalkozó szakemberek kezébe. Többféle tanulsággal is szolgál Tari Lujza - ugyancsak a Balassi Kiadó gondozásában megjelent - munkája, a Kodály Zoltán, a hangszeres népzene kutatója című kötet. Mindenek előtt megdönteni látszik azt a nemritkán hallott bírálatot, miszerint Kodály nem szentelt elég figyelmet a hangszeres népzenének. (Hogy valóban a vokális dalokat „favorizálta", annak elsősorban talán pedagógiai, másodsorban zeneszerzői okai voltak. Mégis: éppen ez a több mint háromszáz dallamlejegyzést tartalmazó gyűjtemény győzhet meg bennünket arról, hogy a zeneszerző is figyelmére méltatta a népi hangszeres játékot: hány esetben találkozunk, főként népdalfeldolgozásainak kíséretében, de önálló hangszeres kompozíciókban is, a falusi muzsikusok játéka által inspirált részletekkel. Tari Lujza, aki Kodály Zoltán fonográffelvételeiből már hangzó válogatást - köztük számos hangszeres példát - adott közre, ezúttal is avatott kézzel nyúlt nem éppen könnyű, részleteiben korábban alig, vagy nem tárgyalt témájához. A kodályi felismerést, amit a Marosszéki táncok kapcsán fogalmazott meg, tudniillik hogy a hangszeres darabok jó része is énekelt dallam volt eredetileg, többoldalas felsorolással igazolja a szerző. Egyébként a gyűjtések helye és éve szerint csoportosítva, tájegységenként, a gyűjtés helye szerint, Gömörtől Mohácsig, a Nyitra megyei Zoborvidéktől az erdélyi Kászonig és Bukovinától a Dunántúlig, tizenhárom fejezetben mutatja be Kodály hangszeres gyűjteményét, a dallamok lejegyzésével. Még szlovák, rutén-román, és horvát példákra is felfigyelt a gyűjtő. Ezt egészíti ki a Vikár Béla fonográfos gyűjtéséből lejegyzett további 23 dallam. Kétségtelen: elsősorban szakembereknek való könyv, melynek zenei értékeit leginkább a népzenei újjászületés, a revival muzsikusai kelthetik valóban új életre. Kodály számos esetben hivatkozott arra az inspirációra, amit a magyar népzene- kutatás a finn eredményektől kapott. A rendszerezés metódusában elsősorban Ilmari Krohn példáját követték Bartókkal. Bereczky János több dolgozatban és értekezésében mutatta be ezt a gazdag hozamú, személyes ismeretséggel is megerősített kapcsolatot (2001). Végül, de nem utolsósorban az olvasók figyelmébe ajánlhatjuk Szalay Olga összefoglaló munkáját: Kodály, a népzenekutató és tudományos műhelye. Az Akadémiai Kiadó jóvoltából jelent meg ez a nagyszabású tanulmány 2004-ben. Történeti háttérrel, Kodály népdalszemléletével és tudósi személyiségének bemutatásával vezeti be a gyűjtőutak, majd az elméleti és tudományos felismerések, különböző szakmai kérdések fejezeteit a szerző. Ismert és eddig ismeretlen dokumentumok világítják meg a „magántudósból" tudományos akadémiai kutatócsoport vezetőjévé, nemzetközi szaktekintéllyé váló Kodály küzdelmes útját. Kortörténeti szempontból is érdekes olvasmány, melyet nemcsak a szűkebben vett népzenekutatás, hanem a művelődéstörténet iránt érdeklődők is haszonnal forgathatnak. 103
