Forrás, 2007 (39. évfolyam, 1-12. szám)

2007 / 12. szám - Berlász Melinda: „Csak lélekben és gondolatban” (Veress Sándor Kodály-köszöntői az emigrációból)

Olyan a magyar nép sorsa, mint azoké a telepeseké, akik földrengéses vidéken, vagy tüzes lávájukkal időnként mindent elpusztító vulkánok környékén tanyáznak. Időről időre romba dőlnek házaik, a tüzes láva elégeti termőföldjeiket, de minden ilyen katasztrófa után újrakezdik az életet. Talán mindig azt remélik titokban, hogy az volt az utolsó baj, több földrengés nem jön, és a tűzhányó is kialszik. Amíg egyszerre csak újra ott a vész.

Történelme folyamán a magyarság mindig is így kezdte újra nemzeti életét egy-egy földrengés után. Elsiratta halottait, eltakarította a romokat és újult erővel nekifogott az építésnek. És lelkében szinte mindig az „ez volt az utolsó baj" reményével. Csakhogy ez az építkezés nem haladt mindig egyformán az élet síkján. Néha olyan sok, nagy és gyakori volt a baj, hogy mire elkészült a fél házzal, már újra a nyakán volt az új földrengés. Ezek a földrengések minden kultúraszint között zenei műveltségünknek ártottak leginkább, mert minden műveltségi ág közt természeténél fogva a zenekultúra a legérzékenyebb: magas fokú zenei műveltség csak bizonyos külső feltételek mellett jöhet létre. így történt, hogy Moháccsal és a török háborúkkal az addig művelt Nyugattal párhuzamosan fejlődött zenekultúránk leginkább szenvedett, és olyannyira elpusztult, hogy szinte híradónak is alig maradt belőle egy-egy szerény feljegyzés. Mialatt a nyugat-európai népek nemzeti magas zenekultúrájuk fejlődésének legnagyobb századait élték, addig mi a törökkel, aztán meg a labanccal küszködtünk puszta létünkért. Városi kultúránk csak a végeken, Erdélyben és a Felvidéken tenyészhetett, és társadalmi fejlődésünk a városi polgárság megerősödésében sem tarthatott lépést a Nyugattal. Mire pedig végül is oda jutottunk, hogy saját portánkon gazdálkodhassunk, akkor meg közel háromszáz év európai mulasztást kellett volna behozni, és egyidejűleg az akkori jelennel egyenértékűt alkotni. Ez megoldhatatlan feladat volt, és a feladatnak ezt a megoldhatatlanságát tükrözi az a sziszifuszi küzdelem, amely egész 19. századi művelődéstörténetünket jellemzi. Óriási lendülettel, de a megoldásra váró feladatok tömkelegében kikerülhetetlen fejlődéshézagokkal - hisz még ráadásul ekkor sem maradhatott el az obiigát földrengés, mely a század közepén újra csak alaposan megtépázta létünket! - így érkeztünk el a jelen századfordulójáig. Irodalmunk és költészetünk még aránylag szerencsésen vészelte át e korokat, ámde képzőművészetünk és zenénk annál inkább megsínylette őket. A 19. század magyar romantikus műzenéje tanúsítja legjobban ezt a tragikus törést, meghasonlást, iránytévesztést, mely az elveszettek bepótlása és az Európával való lépéstartás feszültségpólusai közt létrejött. Egyik sem sikerült igazán, mindkettő csak úgy- ahogy, félig-meddig. Még Lisztnek, a kor és minden idők egyik legnagyobb zsenijének sem. Nem is sikerülhetett, mert egy európai színvonalú nemzeti zenekultúra kialakításához hiányzott az alap, és így a felépítmény, amit e nélkül felhúztak, légvár maradt csupán.

De mintha a természet örök rendje, az események kölcsönhatásában jelentkező nagy kiegyenlítő, az ős-logos, kárpótolni akarta volna az elvesztetteket. Ami tönkrement fönt, azt megőrizte lent, a nép évezredek mélyébe visszatapintó öntudatlan, intuitív emlékezete: ősi népzenénket. Ez a népzenei hagyomány számunkra sokkal többet és lényegében mást jelent, mint más európai nemzeteknek a maguk népdalai. (Nem is nagyon értik ezt ma már Nyugaton.) Sőt nyugodtan mondhatjuk: nemcsak sokkal többet, hanem egyszerűen mindent. Ha ez is elpusztult volna, mint magas zenekultúránk, akkor még elképzelni is rossz, milyen szürkeségben és ismeretlenségben tengődne ma a magyarság! Lidércnyomásos gondolat ez, még puszta feltételezésére is libabőrössé leszünk! Mert enélkül a dolgok kölcsönhatásának törvényszerűsége szerint párját ritkító, ragyogó jelenkori irodalmunk és költészetünk (melyet a múltat is felidéző sugárzásában a művelt világ csak most kezd ámulva felfedezni) sem jött volna létre. Ady, Babits nem képzelhető el egyidejűleg Bartók és Kodály, mint ahogy az új magyar zene mozgalma sem pl. a „Nyugat" írói köre nélkül.

Az új magyar zenének, amely ma már egyéni hangsúlyának megtartásával szerves tényezője lett az általános európai zenekultúrának, ez a népzenei alapépítménye ott élt, sőt

98