Forrás, 2007 (39. évfolyam, 1-12. szám)

2007 / 12. szám - Berlász Melinda: „Csak lélekben és gondolatban” (Veress Sándor Kodály-köszöntői az emigrációból)

Zoltán ünnepelte 75. születésnapját. A volt tanítványok és tisztelők otthon maradt együttese e napon fölserkenve bizonyára lanttal, citerával ékesen indította, ha nem is az időknek, de az ünnepeknek szóló vígságos nótáját.

Az ünneplők másik része, azok, akik külföldre szakadtak, a modem barbárság e századában, amely a távolságot legyőző technikai fejlődéssel fordított arányban köti gúzsba az emberiség egy nagy részét, földhözragadttá és a világtól elzárt pátriákká kárhoztatva az otthon maradottakat, csak lélekben és gondolatban kopogtathatnak Kodály tanár úr ajtaján. De ha, jókívánságaikat hozva, a valóságban nem is szoríthatják meg Kodály Zoltán kezét, és szétszórtságukban lantos sereggé sem verődhetnek össze, mégsem mulaszthatják el, hogy legalább e folyóiratban ne küldjenek üdvözlő szót az ősz Mesternek.

A londoni Timesben Ernest Newman nemrégiben arról értekezett, hogy a mai modem államok hiába nevelik föl futószalagon, tervnevelési módszerekkel (és mi hozzátehetjük: a jövő talán már Madách tervszülettetési látomása szerint) a világűrbe kutyákat lövő tudósok százait meg ezreit, egyet ez az egész tisztes társaság nem tud: egy második Trisztánt komponálni. A nagy angol zenekritikus korántsem akarja a tudomány teljesítményeit lebecsülni, csupán annyit mond, hogy az emberi elme lehetőségei elé is természetes korlátok vannak szabva. Ez igen megnyugtató manapság, amikor a homo sapiens, technikai ismereteinek gőgjében, mindinkább elfeledkezik arról, hogy emberi lényegének szűk kereteiből kilépnie még agytekervényeinek mesterséges úton való meghatványozásával sincs módjában.

Ez jut eszünkbe most, amikor a 75 esztendős Kodály Zoltánra gondolunk. Hány politikai műhold keringett már a magyar égbolton, mióta a galántai állomásfőnök Zoltán fia belépett az elemi iskolába, mezítlábas pajtásai közé! Visszagondolva e régmúlt időkre, úgy tetszik, volt e műholdak között veszélytelen is, legtöbbjük azonban veszedelmes volt a magyar népre. Egyik-másik meg éppen veszett kutyával volt töltve, nem is eggyel. Olyan is akadt, amely az egész magyar glóbust elpusztítással fenyegette: tatár, török, osztrák műholdak. De ez is elmúlt, és elmúltak a sputniklövő politikacsinálók is. Jöttek, mentek, kilőtték különböző színű golyóbisaikat, azután eltűntek a történelemből és a magyar életből. Ki gondol ma már velük? De megmaradtak az írástudók. Igaz, közülük sem azok, akik egykor e hivatás valóságos vagy képzelt árulóiról szónokoltak, de azután maguk is árulók lettek, a nép elárulói, a zsarnokság kiszolgálói. Hanem azok, akik hívek maradtak a néphez, nem politikai ügyeskedésből, nem egyéni előnyökért, nem divatból, hanem mély belső meggyőződésből, lelki közösségből, a népi - nemzeti - kulturális ideálhoz egy hosz- szú életen át kitartó és mindig elmélyültebb hűségből. Ezek közé tartozik Kodály Zoltán.

Évszázados létfenntartó harcaiban a magyar nemzet mindig arra kényszerült, hogy időnként kétféle szellemi-politikai vezető típust kövessen. A kossuthi forradalmi, harcos cselekvő (és többnyire tragikusan elbukó) típust, meg a Deáki evolúciós, az időt bölcsen kiváró, inkább passzív rezisztencia felé hajló (és nemegyszer győzedelmes) egyéniségeket. A huszadik század első felében ez a kétféle lelki alkat talán a kor legnagyobb lángelméiben: Kodályban és Bartókban kelt életre. Kettejük életműve - amely a magyarság szempontjából művészi és tudományos téren egyaránt szervesen egészíti ki egymást - életútjuk, szerepük a magyar közéletben, hatásuk a magyarságra és a külföldre, munka- és érdeklődési körük, művészi magatartásuk, zenei alkotó munkásságuk mind ezt a kossuthi-deáki kettősséget példázza. Kodály magatartását, tevékenységét, tudományos és művészi munkásságát, szerepét a magyar művelődés egészében, közvetlen és közvetett szellemi és emberi hatását, mindazt, amit az utolsó negyedszázad folyamán szóban, írásban és kofában közölt, csakis ennek a Deák-Arany típusú alkatnak szemléletében érthetjük meg. Mint ember- és önismerő, bölcsen és tudatosan vállalta ezt a szerepet, épp oly meggondoltan, amint Bartók tudatosan lépett az emigráció neki oly tragikus végű útjára.

94