Forrás, 2007 (39. évfolyam, 1-12. szám)
2007 / 12. szám - Péteri Lóránt: Zene, oktatás, tudomány, politika (Kodály és az államszocializmus művelődéspolitikája [1948-1967])
hogy a zeneszerző az 1962-re kumulálódó feszültségek után ismét konszolidálni kívánta viszonyát azzal a politikai hatalommal, amelyre továbbra is céljai elérésének egyik eszközeként tekintett. Kodálynak persze aligha lett volna oka éppen Moszkvában és éppen 1963-ban, a magyarországi általános amnesztia és a legdurvább elnyomás enyhülésének idején rendszerkritikus megjegyzéseket tennie. További kérdés, hogy a politikai hatalom képviselői nem becsülték-e túl a látogatás hazai rendszerlegitimációs hasznát. Erre utalhat, hogy a Magyar Zeneművészek Szövetsége csak kínos igyekezettel tudta kiállítani a moszkvai delegációt: a hazai zenei elit tagjai sorra vonták ki magukat a moszkvai látogatás kötelezettsége alól. A magyar zenei közbeszéd egyre kevéssé tudott és akart bármit is kezdeni a szovjet példára való hivatkozással. Aligha vitás, hogy Kodály zeneszerzői önbecsülése szempontjából nem volt közömbös színpadi művének - vagy legalább az abból készített orosz nyelvű dalműnek - a bemutatása a moszkvai nagyközönség előtt. Tisztában volt az orosz zenekultúra valós értékeivel, és Moszkvában nemcsak a szovjet tömb centrumát, de a régi Európa egyik sugárzó központját is láthatta. De legalább ilyen fontos lehetett számára a komfortérzet, amit az okozott, hogy a zenei modernizmus előretörését pragmatikusan elfogadó és a népi alapon újjászervezett zenei művelődés utópiájáról lemondó magyar kollégákkal szemben az ő szövetségeseként tűnhettek fel a konzervatív-nacionalista esztétikai álláspontot képviselő szovjet kommunista kultúrpolitikusok. „Szálfa dőlt ki közülünk" - mondotta Kodály feletti gyászbeszédében Szabolcsi Bence. E metaforát nem ekkor használta először nekrológban. 1953 márciusában egy nagyon nagyhatalmú szovjet politikust búcsúztatott ugyanezekkel a szavakkal. Itt mégsem a szovjet kulturális vezetők társaságában szeretnénk Kodálytól búcsúzni. Inkább a régi századelőn idéznénk meg Kodályt. Mintha csak Lesznai Anna rajzán tűnne elénk a kivételes tehetségű fiatalember, az alkotó bölcsész-muzsikus, németes zenei iskolázottságon és tudatosan keresett párizsi tapasztalatokon alapuló európai tájékozódásával; hazája lakói és tájai iránti szenvedélyes érdeklődésével; öreg felvidéki parasztasszonyokat és fiatal budapesti zsidó értelmiségieket megbűvölő személyiségével; természetszeretetével és a természetes életforma iránti elkötelezettségével. Kodály életpályájának tragikus felhangjait talán szabad végül a modem magyar zene iránt elkötelezett muzsikus pályatárs, Yehudi Menhuhin szavaival érzékeltetni: „Ha össze kellene foglalnom a 20. századot, azt mondanám, hogy ez keltette a legvérmesebb reményeket az emberiség történetében, s ez rombolt le minden illúziót és ideált." Bibliográfia A cikkben olvasható korabeli idézetek egy része a Magyar Országos Levéltárban, illetve az MTA Könyvtára Levéltárában és Kézirattárában őrzött dokumentumokból származik. A pontos lelőhelyeket alábbi, a témába vágó írásaimban adom meg: Adalékok a hazai zenetudományi kutatás intézménytörténetéhez (1947-1969), Magyar Zene, 38/2. (2000. május), 161-191. Az utolsó évtized: Kodály Zoltán és a Kádár-rendszer művelődéspolitikája, Múltunk 51/1. (2006), 259-285. Szabolcsi Bence és a magyar zeneélet diskurzusai (1948-1956), Magyar Zene 41/1. (2003. február), 3-48. és 41/2. (2003. május), 237-256. 62
