Forrás, 2007 (39. évfolyam, 1-12. szám)

2007 / 12. szám - Péteri Lóránt: Zene, oktatás, tudomány, politika (Kodály és az államszocializmus művelődéspolitikája [1948-1967])

Járdányi és Bors Irma ügyében Kodály bizalmas levelezés útján, a kijáró-érdekérvénye- sítő út alkalmazásával járt el. A zeneoktatás kérdéseit illetően azonban a hatvanas évek elejétől kezdve egyre több nyílt, a sajtóban is követhető konfliktust vállalt a politikai hatalommal, melynek képviselői alaposan zavarba is jöttek az idős Kodály aktivitásától.

Kodály joggal érezhette úgy, hogy a hatalom az általános és középiskolai oktatásban ténykedve lényegében figyelmen kívül hagyta az ő elveit. Az 1963-tól a nyolcvanas évek elejéig érvényben lévő, hegemón helyzetű általános iskolai énekkönyvekből a gyerekek több tömegdalt és kevesebb népdalt tanulhattak, mint az ötvenes években bármikor. Ez - a lelkes szolmizálás és a tantermek falán lógó Kodály-portré ellenére - nyilvánvalóan Kodály művelődési eszményeinek és emberképének megtagadását jelentette. Az 1961-től kibontakozó oktatási reform ének-zenét érintő elemei mögött kitapinthatok a politikai hatalom vaskos ideológiai és gyakorlatias-etatista céljai: vagyis az engedelmes kis alattvalók nevelésének szándéka. Másfelől az is vüágos, hogy a zenepedagógia terén ekkor már a Kodályétól eltérő szakmai felfogások is érvényesülhettek. Kodály 1961-ben nem csupán az ének-zene órák számának csökkentését nehezményezte, de azt a vélekedését is hangsúlyozta, hogy a zenei élmény minimális előfeltétele az egyszólamú dallamok kottáról való biztos leolvasása lenne. Ugyanekkor bizalmatlansággal beszélt a gyermekhangszerek használatának lehetőségéről, és kétkedve nyilatkozott a tantervi javaslatban előtérbe kerülő énekórái zenehallgatás hasznáról is.

Az, hogy Kodály 1962 márciusában, nyolcvanévesen beszédet mondott a Magyar Zeneművészek Szövetségében, önmagában is jelzésértékű. Kodály 1949 óta, vagyis fennállása kezdetétől díszelnöke volt a szövetségnek, ám ebben a minőségében szinte sosem élt a megszólalás lehetőségével. Beszédének fő témája most a tantervi reform, s azon belül különösképpen az általános iskolai ének-zene oktatás tervezett változásainak bírálata volt. Ezt a kritikát azonban a zenei élet általános tendenciáinak konzervatív értékelésébe ágyazta: a magyar zene „hajóját" megítélése szerint három „fűrészes hal" fúrta: a „jazz", a „rádió" és az „iskolaügy". Míg a rádió zenei műsorpolitikájából a normatív elem és a népművelői hozzáállás jelenlétét hiányolta, addig azt, amit jazznek nevezett, elsősorban lélektani hatásában marasztalta el. Utóbbi kérdéssel kimerítő részletekben foglalkozott: „Hogyan jusson el az igazi szerelem magasztos érzéséig, vagy csak a nagy költők erről szóló remekeinek megértéséig az, aki a legdurvább erotika légkörében nő fel, és hogy találja örömét a mozarti zenekar éteri hangzásában, akinek füléből legfogékonyabb éveiben a szaxofon és a csúszkáló rézfúvók akkordjai kiölték a nemesebb hangzás érzékét? [...]

A szövetség bölcseire kell bíznom, hogy ez ellen a jazz-áradat ellen micsoda védekezési módot tudnak kieszelni. De hogy valamit tenni kell, az kétségtelen, mert belefullad egész zenei közéletünk."

Kodály általánosságban beszélt a jazzről, ám aligha az ötvenes-hatvanas évek fordulójának modem irányzataira gondolt. Úgy tűnik, szavaiban inkább a harmincas évek népszerű big band stílusának, a swingnek az emlékei, illetve a hatvanas években (újjá-)születő magyar tánczene hallásélményei tükröződnek. Kodály ötvenes évek elejét idéző jazzelle- nes megnyilvánulásaival mindenesetre szimbolikusan állítható szembe az a tény, hogy az Amerika-ellenes boszorkányüldözés lezárását ígérve 1965-ben, Gonda János vezetésével jazz tanszak alakulhatott a Bartók Béla Zeneművészeti Szakközépiskolán.

Kodály behatóan foglalkozott azokkal a változásokkal is, amelyek az ifjúság szerelmi életében voltak tetten érhetők a hatvanas évektől kezdve. Ha valami, úgy a kispolgári prüdéria bizonyosan idegen volt Kodály életszemléletétől. A nyugati példákhoz képest szelíden rügyező hazai szexuális forradalomról mindenesetre meglehetős fenntartásokkal nyilatkozott: „[...] akinek fülébe [...] buján búgó, mély női hang szól nyegle férfihanggal váltakozva, az hogyan érezze meg a legnagyobbak nemes, átszellemült zenéjét? [...]

57