Forrás, 2007 (39. évfolyam, 1-12. szám)

2007 / 12. szám - Péteri Lóránt: Zene, oktatás, tudomány, politika (Kodály és az államszocializmus művelődéspolitikája [1948-1967])

merült feledésbe, hogy ő volt az 1923-ban született monumentális patrióta hitvallás, a Psalmus Hungaricus című oratórium szerzője. A szovjet megszállás alatt álló, és diktatórikus politikai berendezkedését e megszállás következményeként elszenvedő országban a sztálinizmussal való szembeszállás gondolata szükségszerűen kapcsolódott össze a nemzeti függetlenségével. 1953 után, a sztálinista politikai gyakorlattal való szakítást nyíltan szorgalmazó, hangadó baloldali értelmiség körében Kodály egyre jelentősebb, általános elfogadottságot élvező szimbolikus figurává vált. Ebben két tényezőnek lehetett fontos szerepe. Egyrészt: Kodály nemzetfelfogásának hangsúlyozott „népisége" a mestert élesen megkülönböztette a konzervatív nacionalistáktól. Másrészt: a Kodály egész életére jellemző humanista és tevékeny filoszemita beállítottság világosan határolta el őt a népi mozgalom olyan képviselőitől, akiktől nem volt idegen a rasszista gondolkodásmód.

Kodály a Zrínyi szózata megalkotásával jelezte, hogy továbbra is magáénak vallja a nemzeti szubsztancia, sőt az annak belső magját képező nemzeti dac zenei formába öntésének programját. Megújuló szövetségkeresésére utal, hogy 1956 júniusában, mintegy félszáz további notabilitás, többek között Illyés Gyula és Veres Péter mellett ő is felköszöntötte otthonában a 60. születésnapját ünneplő reformkommunista politikust, Nagy Imrét. A forradalom időszakát Kodály galyatetői elvonultságban töltötte - azokban a szobákban, melyeket még 1952-ben biztosított számára, örökös használatra, Révai József népművelési miniszter. A zeneszerző óriási tekintélyét jelzi, hogy neve még így is fókuszpontba került a forradalmi események alatt, s felmerült a köztársasági elnöki tisztség betöltője- ként is. Elnökévé választotta a Tudományos Akadémia Nemzeti Bizottsága és a Magyar Értelmiség Forradalmi Tanácsa - az utóbbi szervezet november 21-én alakult meg Déry Tibor, Keresztury Dezső, Bessenyei Ferenc, Pais Dezső és mások részvételével.

A forradalom utáni megtorlás, az államszocialista diktatúra restaurációja, majd a Kádár-rendszer sztálinista gyakorlattól eltérő jellemzőinek alakot öltése Kodály helyzetére három kérdésben gyakorolt döntő hatást. A retorziók és a diktatúra helyreállítása elsősorban hívei és patronáltjai révén érintette Kodályt: jó embereinek félreállítása vagy politikai szorongattatása a személye körül kialakult informális kapcsolati háló hatásfokát tette próbára. A kádári kultúrpolitika másfelől már 1958-ban deklaráltan szakított az egységes és egy irányba haladó szocialista művészet és művelődés eszményével. így a zeneéletben - a politikai hatalom által meghatározott kereteken belül - egymással versengő kulturális és esztétikai paradigmák jelentek meg, melyek a kodályi tanok számára is újszerű kihívást jelentettek. Kodály pozícióját két tényező is gyengítette: egyrészt a magyar zenei modernizmus megkésett beérkezése az ötvenes-hatvanas évek fordulóján, másrészt pedig a populáris zene, a zenei tömegkultúra új áttörése ugyanekkor. Létezett azonban Kodálynak egy olyan oldala, amelyik a politikai hatalom számára különösen becsesnek tűnhetett, és ily módon Kodály helyzetét erősítette a zeneéletben: ez pedig a mester jelentős, hazai pályatársaival összehasonlítva pedig egyenesen páratlannak mondható nemzetközi elismertsége és kapcsolati tőkéje volt. Ezzel az elismertséggel a sztálinista rezsim 1949 és 1956 között nem kezdett túl sokat, miután saját „nyugati" megítélése nem foglalkoztatta különösebben képviselőit. Ám a „békés egymás mellett élés" külpolitikáját hangoztató Kádár-kormányzat számára, amely igyekezett magának nemzetközi legitimációt is szerezni, egyáltalán nem volt közömbös az a kultúrdiplomáciai tőke, amely Kodály nyugati utazásaiban és kapcsolataiban rejlett.

Az MSZMP Politikai Bizottságának 1958. márciusi ülésén a párt művelődéspolitikai irányelveinek tervezetéről szólva Kádár János kijelentette: „Meg lehetne ezt vitatni kritikus ellenfeleinkkel is, akik alatt nem az ellenséget értem. [...] Kikre gondolok itt? Gondolok Németh Lászlóra, Kodályra, vagy odaadhatnánk Kisfaludy Stróblnak."

52