Forrás, 2007 (39. évfolyam, 1-12. szám)
2007 / 12. szám - Bónis Ferenc: Pillantás az alkotóműhelybe: hat Kodály-kórus
Hegyi éjszakák - I. A történelmi táj és a bibliai táj után ez a női kar természeti tájat fest. „A hegyeknek hangja van" - vallotta Kodály, aki életének utolsó másfél évtizedében a Mátra egyik csúcsát, Galyatetőt tekintette második otthonának. Fiatalkorától, ha tehette, a természetben élt; gyakorlott hegymászó volt, szívesen kószált magányos erdőkben. A Mátra különösen közel állt szívéhez: akár Pásztó, akár Gyöngyös felől gyakorta felkapaszkodott magaslataira. Szeretett belefeledkezni a naplemente megunhatatlan színjátékába, az elcsendesedett éjszakai erdő mindig mozgalmas, titokzatos hangvarázsába. A Psalmus Hungaricus sorsfordító sikere után, 1923 végén komponálta Hegyi éjszakák című, szöveg nélküli természetvízióját, melyet élete végén, 1955 és 1962 között, öttételes ciklussá egészített ki. „Egész ez város rakva haraggal" - mondotta volt Kodály a Psalmus Hungaricus Zsoltárosával. A haraggal rakott városból a természetbe menekült következő művével. A természetbe, melyben nem az emberi társadalom törvényei mérvadók. A természetbe, melyben nem az emberi szó a kifejezés legfőbb eszköze (hasonló belátásra jutott Bartók is hét évvel később, a szarvasokká vált ifjak történetének, a Cantana profanának írásakor). Nagyszekund-halmazait a hagyományos ízlés alig elviselhető disszonanciának érezte, ám e hangzatoknak, tiszta, fényes női hangokon megszólaltatva, bűvös hatásuk van: az éjszakai természet magányát és hideg szépségét festik (mint 11-12 évvel később teszi majd Bartók is, Bolyongás című egynemű karában: „Vad erdőkben járok egyedül". Nála is, mint Kodálynál, izgatottá, szenvedélyessé válik a mű középrésze, hogy aztán újra a sokatmondó Csönd szólaljon meg. A hegyi éjszakák hangképét nyolc évvel később, 1931-ben a „hegyi nappalok" tablójával egészítette ki Kodály. Ez a képsorozat a Mátrai képek című vegyes kar. Bemutatója Budapesten volt 1931. március 17-én, első felesége születésnapján, a Székesfővárosi Énekkar előadásában, Karvaly Viktor vezényletével. A mű formája - az énekkari népdal-rapszódia - Kodály újítása. Lassú és friss tételből álló nyolctémás mű, ahol is a témák mindegyike: magyar népdal. Összességük dramati- kusan összefüggő tételpárt alkot. Mind a nyolc alaptémát Kodály gyűjtötte 1906 és 1923 között, többnyire mátrai-mátraaljai községekben (Hevesben, Nógrádban, illetve a közeli Gömörben); csak a mű zárórészében felcsendülő kanásztánc dallamát találta a távolabbi Nyitra megyében. A népdalgyűjtő Kodály munkáját a „librettóírói" és zeneszerzői munka követte. Megszőtte azt a gondolati fonalat, amelyre a kiválasztott dallamokat és népdalszövegeket felfűzhette. A szöveget több forrásból kellett összeválogatnia. Szabadon élt azonban a rendelkezésére álló dallam-vétltozatok anyagával is, a legszebb, legépebb téma megtalálására törekedve. Ezek a témák hangulatilag kiegészítik egymást vagy kontraszthatást keltve biztosítják a változatosságot. Megesett, hogy a kifejezés intenzitása kedvéért kompozíciójában felcserélte a népdal eredeti dallamsorait (amit tudósként, természetesen, soha nem tett volna; zeneszerzőként azonban szabadabban bánt a népdaltémákkal, akárcsak Bartók). Mindezek után következett a tulajdonképpeni zeneszerzői munka: polifon vagy homofón feldolgozás találó harmóniai karakterekkel, remekül hangzó, jól énekelhető szólamokkal. A mű költői formája: betyárballada és falusi életkép, sötétség és világosság kettőssége. A lassú rész, a ballada, Vidrócki Marciról, a híres mátrai betyárról szól, szegények barátjáról, gazdagok réméről - aki maga is szörnyű véget ér. Egyik társa - alkalmasint vetélytársa -, Pintér Pista a fejét veszi. Vidrócki kevélységét azonban a halál se töri meg, dacosan szól fel még sírjából is. A kezdet elbeszélő hangja a betyár halálakor együttérzően tragikussá válik: az ellentétes hatást Kodály egy másik Vidrócki-dallam 42
