Forrás, 2007 (39. évfolyam, 1-12. szám)

2007 / 12. szám - Körber Tivadar: Kodály műveinek irodalmi forrásai

A 20. darab - Bordal - lendületes zenéje a bánatából a bor mámorába menekülő szerelmest festi elénk. A Vívódás (21.) gyakori hangnem váltásaihoz, kromatikus meneteihez a szenvedést, a vágyakozást kifejező szöveg társul. A 22. szám - Egy tölgyfához - nyugodt ritmikája, békés hangulata a szövegben a sok harcot átélt, árnyas tölgy képét állítja elénk. A 23. számú Száll a sas szárnyaló zenéje, komplementer ritmikája a sas röptét, s az előle menekülő nyúl és tyúkok riadalmát juttatta a költő eszébe.

A 24. számú tricinium - Pálmák alján - „egzotikus" hangközei, kéthangos motívumismétlései ide-oda hullámzó, kanyargó tizenhatod-skálamenetei keleti képet idéznek föl, egy szerelmi vágyban égő sejkről (ismét bravúros játék a rövid szótagokkal: „Dzsebilebi", „beleremég", „Mohamed az úr", „zenebona szól" stb.), drágakőről, aranyakról, selymekről, italokról, a fuvola dalolásáról. A három szólam az egész darab során következetesen más-más szöveget énekel, szinte egymást teljesíti ki a „történet" elbeszélésében.

A 26-a és a 25-b zenei anyaga azonos, de más-más hangnemben. A költőt ez kétféle szöveg megírására inspirálta. Az elsőben - Pitypang - a zene könnyed, elröppenő karaktere a „sok-sok apró szárny" röptét jeleníti meg, melynek „könnyű lelkét széjjel fújtuk", míg a másodikban - Hintán - a körbeforgó dallammozgással „Furcsa körben, színes ködben hintánk szárnyán égbe szállunk".

A 26. számú darab - Búcsú - nosztalgikus hangvételű zenéjében az elfojtott fájdalom érzése kap költői kifejezést: „Ó meg ne lásd a búcsúkönnyem". Az Ódon vár titokzatos látomása jelenik meg a 27. tétel szekvenciázó motívumaiban, Kistétényi Melinda képzelete szerint. A sorozat egyik legvidámabb, harmóniailag legegyszerűbb, pentaton motívumokkal kergetőző darabjának (28.) szövegében a vidám Április képei nyernek megfogalmazást. Végül a záródarab lassan, egyenletesen mozduló, a végén ötszólamúvá bővülő akkordjaiban a szinte kozmikus méretű éjszaka végtelen Bencéjének hangja szólal meg.

(NB. A sorozat 26. és 29. darabja, a Búcsú és a Béke hangzott el Kodály Zoltán temetési szertartásán, 1967 márciusában, a Farkasréti temetőben.)

A Tricinia kötet remekmívű darabjai - szöveges változatban - túlnőttek eredeti rendeltetésükön: amellett, hogy magas igényű „énekgyakorlatok", hangversenyen előadva is értékes és élvezetes zeneművek!

Az Epigrammák kötete kilenc kis darabot tartalmaz, énekhangra vagy hangszerre, zongorakísérettel. Szöveges változata 1958-ben jelent meg. A darabok megszövegesítését ugyanaz a kreatív azonosulás jellemzi, melyet a Tricinia esetében megcsodálhatunk. Az egyes dalok - mert hiszen ezek eredeti formájukban „dalok szöveg nélkül" - ritmusa, tempója, karaktere éppúgy az inspiráció forrásaként jelenik meg, mint szerkezeti felépítése, harmóniai háttere.

Véletlennek aligha tekinthető, hogy a Kodály szellemiségét, világnézetét jól ismerő alkotótárs az első darabnak a Hazaszeretet címet adta. A csendesen szemlélődő, parlando jellegű dallamhoz adott szöveg a róna tágas képét idézi föl, majd amikor a zene mélyebb hangnemi régiókba süllyed, megjelenik a „gyászos temető", hogy végül a „szörnyű harc" elmúltával a befejezésben „nagy, boldog érzés" fogja el a költőt a „dús termőföld láttán".

A Nyár elé (2.) zenéjében a lüktető anapesztusokhoz és daktilusokhoz ilyen skandáló szavak társulnak: „tovatűnt", „kavarog", „bőszült viharok", „zengjen az ének", „hála a fénynek". A dallam nagyobb ugrásaiban (szext, szeptim, oktáv) „a szivárvány ősi csodaívét" érzi meg a szövegköltő, s az ének zeng „égen és földön, tengeren át”.

A 3. számú Bánat kodályi viszonylatban is kiemelkedően szép, expresszív dallama szubjektív, gyötrő fájdalmat kifejező szöveg írására inspirálta a költőt. A zongora kétszóla- mú nyolcadmeneteiben és a dallam szokatlan hangközlépéseiben „omlik könnyem árja, két orcámon lepereg". A befejezés ismétlődő motívumai a magány, a reménytelenség kifejezését sugallják: „senki meg nem hallja bús dalom."

32