Forrás, 2007 (39. évfolyam, 1-12. szám)

2007 / 12. szám - Körber Tivadar: Kodály műveinek irodalmi forrásai

verskötete komoly irodalmi siker volt, gyermekversei pedig a Pósa-epigonok után első egészséges hang ebben a burjánzó irodalomban." Szövege azonban korántsem gyermekvers: a haza szorongatott állapotáról szól. „...Szörnyű rontás rajtad, t Nem magad akartad, t Dög pusztít a testeden, t Mely csak véred issza, / Velőd, agyad szívja, / Vígadoz majd estédén [...] Hol van hősi kardod, / Igaz magyar arcod, / Vitéz híre nevednek?" Mintha csak a jó évtizeddel későbbi Zrínyi-kórus szavai sejlenének föl ezekben a sorokban. A vers további részében a menni vagy maradni dilemmája vetődik fel - mint oly sokakban azokban az években: „Csak né volnék véred, / Könnyen felednélek, / Elménnék én messzire..." (Tudjuk, Kodály - Bartókkal ellentétben - a maradás mellett döntött.)

A háború éveiben és kevéssel utána sorban születtek a Petőfi-kórusok. A székelyekhez című vegyeskari mű (1943) a „közös ellenség" elleni összefogásra buzdít. A sokszor ismétlődő „Föl székely, föl!" kopogó kvart hangközei szintén a Zrínyi szózata „Ne bántsd a magyart!" riadószerű felkiáltásait előlegezik.

Az ugyanebből az évből való Csatadal (kettős vegyeskarra) „Előre!" harci kiáltásai hasonló hatást keltenek. A Rabhazának fia (férfikarra) éppen a vers keletkezésének centenáriumán keletkezett. A mű már az ország náci megszállásának komor, tragikus légkörét tükrözi. Csak a középső részében tör föl belőle a bizakodás: „De az ítélet napja eljön talán, / S hazám bilincseit lérontja." Ebben a rövid szakaszban az egymást imitáló három szólam belépései a „sürgetésnek, türelmetlenségnek a kifejezője", ahogyan erre egy másik művel kapcsolatosan Szőllősy András már idézett Kodály-monográfiájában rámutat. A kifejezésnek efféle szuggesztív eszközeire számos más műben is találunk példát, legismertebbek a jézus és a kufárok barokk passiók turbáira emlékeztető mozgalmas, drámai hatású szakaszai.

Újabb Petőfi-kórus az 1944-ben komponált Isten csodája, férfikarra. „Isten csodája, hogy még áll hazánk" - e refrén aktualitását szükségtelen hangsúlyoznunk. Nem célunk az sem, hogy a Kodály vokális műveiben mindig nagy szerepet játszó „madrigalizmusnak" nevezett szövegábrázoló eljárásokat aprólékosan elemezzük. Itt - ritkábban hallható műről lévén szó - érdemes rámutatni egy-kettőre. Ilyenek az „Oly görbén kanyarog" (a Sajó) kanyargó nyolcad-melizmái, az „Ott nyomta a királyt sárkoporsóba páncéla s lova" meredeken lefelé zuhanó szólammozgása (mint a Psalmusban „a kevélyeket aláhajigálod"), vagy a már említett refrén orgonaszerűen, utolsó alkalommal mixtúrás akkordokban zengő harmóniái. A mű végén az addig komor, moll-jellegű zene kifényesedik e szavakra: „Emberségünkből álljon fönn hazánk!"

Ugyancsak helytállásra buzdít, a történelmi múlt csüggesztő tapasztalataiból a várt diadal felé mutat a szintén férfikari Élet vagy halál (1947). A mű talán a legpatetikusabb valamennyi hasonló tárgyú Kodály-kórusmű között, követve a Petőfi-vers szinte túlzóan romantikus heroizmusát.

A magyar nemzet - vegyeskarra - első strófáinak dicsekvése hamar kétkedésbe fordul, ostorozva a hamis önteltséget: „Csak a magyar büszkeségét, / Csak azt né emlégesséték!” Kodálynak nemzete sorsán érzett aggodalma tökéletesen egybevág Petőfi gondolataival: „Oh hazám, mikor fogsz ismét / Tenni égy sugárt, égy kis fényt / Mégrozsdásodott nevedre? /Mikor ébredsz önérzetre?" A „felszabadulás" utáni idők első lelkesedése után, a közelgő sötétebb évek előérzetében tette fel Kodály Petőfivel a kérdést, a „mikor" szó hatszori ismétlésével.

A Petőfi-kórusok sorában kivételnek számít a Hej Büngözsdi Bandi szilaj, rusztikus hangvételével. Jellegzetes hatású a szövegtelenül megszólaló, szinte hangszeres jellegű közjáték, az orgonaszerű faktúra az „Imádkozzál Bandi" szavakra és a kóda mozgalmas, differenciált ritmikája.

A háború és a fasiszta barbárság művészáldozataira emlékezve komponálta Kodály a vegyeskari Sirató éneket, Bodrogh Pál versére. (Az OMIKE társas ebédjén 1947-ben elmon26