Forrás, 2007 (39. évfolyam, 1-12. szám)
2007 / 12. szám - Körber Tivadar: Kodály műveinek irodalmi forrásai
Egy évtizeddel később az előbbivel homlokegyenest ellenkező keserű, dacos hang szólal meg a Kölcsey Ferenc versére írt Bordalban és egy 17. századi ismeretlen szerző Mulató gajd című versének feldolgozásában. Mindkét férfikari műre illik Szabolcsi Bence később, más kontextusban megfogalmazott jellemzése: Kodály „nem ismeri a maradéktalan örömöt. Legvidámabb, legfelszabadultabb formáján, a táncon sem lesz úrrá a szilaj kacagás; minden jókedv hamar elborul, minden harag bánattá csendesül... s ami messziről a jókedv kiáltása volt, közelről jajgatás... a humornak az a sajátságos formája ez, mely megtiltja a mosolygást". A tízes évek a kamarazene mellett a „dalok évei" voltak Kodály életművében. Kisfaludy Sándor, Ady Endre, Balázs Béla, Balassi Bálint megzenésítései után - énekhangra zongorakísérettel - legjelentősebb a Megkésett melódiák című, hét dalból álló ciklus, Berzsenyi Dániel, Kölcsey Ferenc és Csokonai Vitéz Mihály verseire. Tóth Aladár zenekritikus (1946-56 között az Operaház igazgatója), az új magyar zene elkötelezett, harcos, a kortárs külföldi zeneszerzőkkel szemben olykor elfogultan pártos propagátora így méltatja e dalciklust: „Kodály Zoltán legutóbb megjelent dalfüzetében a régi szavak mellé most odakéstek a méltó melódiák... [Kodály] bölcs nyugalmú gesztussal hozza az énekbeszéd hatalmas ívében Berzsenyi töprengő álmait, ragyogóan kibomló ariózó szárnyára veszi költője tavaszi rajongását, széles lendületű melódiái elsírják Kölcsey panaszát s végül Csokonai monumentális, tragikus humorú farsangvégi képével búcsúzik tőlünk." A többségükben elégikus, esetenként tragikus hangulatú versek mondanivalójának megragadásán kívül az a probléma foglalkoztatta a zeneszerzőt, hogy hogyan lehet „nem magyar versformájú versre is olyan dallamot írni, amely nem ellenkezik a magyar nyelv természetes dallam- irányával" - mondta 1932-ben, egy előadásában. - „...kiderült, hogy a görög-latin formák még közelebb állnak a magyar nyelv természetéhez, mert egyenlőtlen és változatosabb szótagcsoportokat szolgáltatnak, mint a jambus vagy trocheus. így hát bármilyen valószínűtlennek hangozzék is, együgyű magyarok énekeiből kellett elsajátítani, hogyan lehetne megzenésíteni a magyar irodalom egy-egy legremekebb alkotását. Egy kis faluban, ahol Berzsenyi nevét még nem is hallották, lett világossá előttem, hogy lehetne Berzsenyit dalban megszólaltatni..." (Itt lehetne kitérni a sokak által követendőnek tartott, míg mások által „zsákutcának" ítélt kodályi prozódia témájára, de ez nem tartozik szorosan vett témánkhoz.) 1923-ban, a főváros megrendelésére született Kodály fő műve, a Psalmus Hungaricus (Magyar zsoltár), melyet a Pest-Buda-Obuda egyesítésének 50. évfordulója alkalmából tartott ünnepi hangversenyen mutattak be. Miért választotta Kodály a kompozícióhoz Kecskeméti Vég Mihály versét? Ebben bizonyosan közrejátszott többször hangoztatott kecs- kemétisége. „Véletlen, hogy Kecskeméten születtem. Mégis van valami, ami kecskemétivé tesz [...] Dantét számkivetette Firenze, amelyért pedig mindent áldozott, s engem szívébe fogadott Kecskemét, amelyért pedig eddig semmit sem tehettem" - mondotta 1932-ben. „Ha nem tanulmányozhattam volna a régi magyar irodalmat, sose írtam volna meg a Psalmust, mert nem találtam volna rá a szövegére" - vallotta. Aló. századi zsoltárátköltés a bibliabeli Dávid királynak tulajdonított szöveget saját korának viszonyaira aktualizálta, s ezt Kodály mélységesen érvényesnek érezhette a húszas évek elején, a vesztett háború és Trianon utáni gondterhes időkre. Panasz, keserűség („Csak sívok, rívok nagy nyavalyámban..."), ószövetségi átkozódás („Keserű halál szálljon fejére..."), könyörgés („Én pedig, Uram, hozzád kiáltok..."), bizakodás („Istenben vessed bizodalmadat...") után az isteni végső igazságtételbe vetett reménység („Igaz vagy Uram, ítéletedben, [...] Az igazakat te mind megtartod, / A kegyeseket megoltalmazod [...] A kevélyeket aláhajigálod.") érzelmi-gondolati ívét járja be a mű. Szőllősy András (zeneszerző, egykori Kodály-tanítvány) szerint „amidőn a Psalmusban a nemzet bánatát szimbolizálja a művész, a nemzet fogalmán keresztül 23
