Forrás, 2007 (39. évfolyam, 1-12. szám)

2007 / 11. szám - Fekete F. József: Üdvözítő egyszerűség (Danyi Zoltán könyveiről)

vezet. Amíg az előző kötetben olvasható írásokban szívesen élt a szerző a posztmodem játékosság nyújtotta, jópofáskodásra módot adó lehetőségekkel, a nyelvjátékkal, a csavaros mondatokkal, addig az újabb könyv inkább az átgondolt elbeszélésre, a pontos leírásra, a világ dolgai közötti eligazodás egyszerűségére hagyatkozik, és olyan kivetülő erővel hálózza be az olvasóját, ami nem csupán a szövegekhez köti a figyelmét, hanem valami higgadt bölcsességet, vagy bölcs higgadtságot ültet át leikébe. Valahogy úgy, miként a kötet első, Heidegger és más angyalok című ciklusának Mihály arkangyala előtt megvilágosodik a világ és az egyén összhangjának bölcsessége: „Teljes megelégedéssel és megnyugvással figyeli, hogy a sok ember hogyan jön-megy, és hogyan jön-megy velük hűségesen az árnyékuk. Figyeli, hogy áfák, az épületek, a villanykarók árnyéka hogyan vonul végig a betonon. Hogy a parkolóban hogyan cserélődnek az autók. Szépen zajlik az élet. Emberek, árnyak, falevelek. Jönnek-mennek.

Lassan cserélődnek a díszletek. Cserélődik a vakolat, a burkolat, a bevonat. Változik a külső. És közben alig észrevehetően, szép lassan változik a belső is, ezerszeres lassításban." A lassítás, a kimért tempó, a kontemplációs térségek aprólékos bejárása már a szerző Átcsúszik kékbe című verseskötetében is jelen van, egyfelől a megismerési tapasztalat módszereként, másfelől pedig a szövegszerkesztési eljárás részeként. Nem valami mesterkélt kameraállást és rafinált svenket kell elképzelnünk, hanem azt a higgadt nyugalmat, ahogy a nem különösebben kíváncsi, de mégis fürkész tekintet végigsiklik a horizontig kitárulkozó tájon, látványmorzsákat sorjáz a bölcselkedésre hajlamos tudat elé, amely történeteket épít belőlük. Danyi Zoltán ebben a könyvében ugyan bejelenti, hogy nincsenek történetei, ám ezt nem kell elhinni neki, vannak történetei, csak másmilyenek, mint amilyeneket magunkról szoktunk meséim. Van ebben a könyvben még krimi is, ha Borges egyes, rejtélyekkel teli novelláit is valami módon kriminek tekinthetjük. Olyan, mint a krimi, csak mégis más.

Borges neve nem véletlenül keveredett ide. Danyi ugyanis a távol-keleti bölcsek és művészek (elválasztható-e egyáltalán e kettő egymástól: bölcsesség és művészet?) tapasztalatára hagyatkozván a természet iránti vonzalmának ad hangot, közben Borgeshez hasonlatosan fetisizálja az emberi elme produktumát, a könyvet, és mindvégig egy valami ilyen, könyvszerű világban, vagy világszerű könyvben él. A könyv nemcsak motívumként, tárgyként, birtokolni vágyott, bűncselekményt kiváltó objektumként jelenik meg Danyi írásaiban, hanem a Patkánykert című ciklusában magának a könyv írásának a szent őrülete tárul föl az olvasó előtt, amit az egyik novellahős sorsa példázatként hátravetülve meg is világosít. Grigorij Danyilovics, egy moszkvai színház gazdasági igazgatója egyszerre csak arra ébred, hogy regényírói elkötelezettsége van, otthagy csapot-papot, elköltözik az isten háta mögötti erdei lakba, és kellemes tempóban nekilát terjedelmes regényterve papírra vetésének. A másfélezer oldalasra tervezett első részben minden fejezetben más-más szereplő megjelenését tervezte, „amitől első olvasásra ez a rész homályosnak fog hatni, az olvasó nem érti majd, hogy miért kerülnek egymás mellé a dolgok", ám a második, alig ezeroldalas rész föloldaná a felvetődő dilemmákat. Grigorij Danyilovics négy éven át szorgalmasan jegyzetelt, majd írta a regényt, ám akkor bizonyos logikátlanságokra bukkant a munkájában, amelyeket azzal próbált kiküszöbölni, hogy mondatokat, oldalakat, fejezeteket hagyott el a regényből. Az éveken át készült építményt hetek alatt lebontotta. Az eszményi műalkotás végül megszületett, és „Grigorij tökéletesen boldog és elégedett volt ezzel a művel, ezzel az egyetlen mondattal, ezzel az egyetlen mondattá zsugorodott regényfolyamnak az első és utolsó mondatával; mert ez az egyetlen mondat az volt, amit tulajdonképpen az egész művében keresett; és ezt a mondatot most az egyetlen megmaradt papírlap közepére, a nagyregény első és utolsó lapjára, a cím és a szerző neve alá szép, olvasható betűkkel odaírta;

majd letette a tollat, kényelmesen hátradőlt, és pipára gyújtott;

és hát tulajdonképpen így... tulajdonképpen az erre az alkalomra tartogatott illatos dohánnyal fejezte be életművét... Grigorij Danyilovics."

108