Forrás, 2007 (39. évfolyam, 1-12. szám)
2007 / 11. szám - Mezey László Miklós: Az emlékállító (Sárándi József költészetéről)
darabjaiban is, ahol például világosan és szókimondóan nyilatkozik a posztmodem irodalom zsákutcájáról, mondván: az „olvashatatlan" posztmodem irodalom cserbenhagyta az olvasót, akkor miért csodálkoznak némelyek, ha az olvasók is cserbenhagyják az irodalmat. (Fontos, a Rendszerdöntögető című kötetében, esszéformában is megfogalmazott gondolata ez költőnknek, amelyre még a maga helyén, írásom végén visszatérek.) Bár a Hiányuniverzum a szerelmes és erotikus versek ciklusa, ez a cím akár az újabb Sárándi- korszak versvilágának hívószava is lehetne. A Pepita kutyafülűek gúnyversei, paszkvillusai, a Fragmentumok rövidke darabjai az ember, a költő, illetve a világ rosszabbik énjével való szembesülésére teremtenek alkalmat az olvasó számára. A Birtokviszony, a régebbi és az újabb versek e kisded válogatása azon fölül, hogy hitelesen mutatja a Sárándi-költészet eredendő vonásait és frissebb fejleményeit - természetesen önarckép is. Egy életkorban, tapasztalatban, világlátásban, sorsérzetben és megpróbáltatásokban az élete delén túljutott költő autentikus önportréja. Költőnk ugyanolyan kemény és hajthatatlan, mint fiatal korában volt, éppen olyan rendíthetetlen szókimondó, mint volt ifjúként, ugyanolyan kritikus és ítélkező hajlamú, büszke és öntudatos, aki jottányit sem enged elveiből, sőt talán még meg is keményítette önmagát, hogy fölvegye a harcot a színeket fakító, ráncokat szaporító, izmokat ellazító, lelket kérgesítő idővel. Tehát most is olyan „szabadlelkü diák", mint a '60-as évek végén volt, de mégis... Mégis, mintha az évtizedek múltával kevesebb lenne a terv, több a tapasztalat és a fájdalom. Sárándi persze most is zabolázhatatlan és hivatástudatára büszke verselő, csak éppen kevésbé messzire tekintő, többször néz magába vagy mered maga elé, netán néz visszafelé az időben. És több a lelkében, a verssoraiban a keserűség - éppen úgy, mint valamennyiünkében, akik túljutottunk már az emberélet delén. Sárándi persze nem kiábrándult, de teljességgel illúziótlan; nem fájdalmas, de rezignáltságában is magabiztos. Nem adta föl a küzdelmet, sőt nem is halkította le a hangját, de az idő nem múlt el nyomtalanul fölötte sem. Ahogy sokasodtak ősz hajszálai, úgy sokasodtak lelke ráncai. A Birtokviszony tehát - erkölcsi és lélektani szempontból - dokumentum, azt a költőt igazolja, aki a Teremtő által kijelölt és a maga választotta úton, kerülők, kitérők nélkül, konok elszántsággal halad. Olykor meg- roggyan a csapások súlya alatt, de nyomban fölegyenesedik, még inkább fölmagasodik, mert úgy dacol a visszahúzó, lerántó rossz erőkkel, az alantas, ártó szándékokkal, hogy égig érő tehetségéből a fölmagasodásra, az elrugaszkodásra is jut ereje. Meg azután ez a kötet emlékállítás is: egy rossz korban élt - melyik kor lett volna „jó" Sárándinak? -, sokat szenvedő, még többet dacoló, magát soha meg nem adó embernek, művésznek, a minden körülménnyel szembeszegülő élet- és teremtőerőnek az emlékműve a Birtokviszony. A ma embere - nem utolsósorban a posztmodem elidegenítő hatása miatt - alig érzi, nem is érti az igényes irodalom, a vers, a líra fontosságát. Szinte közönyösen, érzéketlenül, az értékekre tompán megy el a vers szépsége, igaza mellett. Sárándi pedig a maga hihetetlen konokságával most, a XX-XXI. század fordulóján száll szembe az érdektelenséggel, a közönnyel, a fogékonyság és igényesség hiányával, a szellemi tunyasággal és az erkölcsi nihillel. És ha mindezen változtatni nem is tud, legalább emléket állít a versnek és az irodalmi értéknek. Mert éppen Sárándi József költészete olyan jellegű - mint említettem írásom bevezetőjében -, hogy a költő-vers-olvasó bensőséges viszonyrendszere alig tűri a külső belemagyarázó szerepét; mű és befogadó szükségképpen egymásra találnak, ha nem most, majd egy jövendő korban. 105
