Forrás, 2007 (39. évfolyam, 1-12. szám)
2007 / 10. szám - Pienták Attila: Három verseskönyv (Egy rock & roll születése)
zik ki a lapokon, hanem éppen ez az átmenet kerül a középpontba (nem véletlen, hogy a gyerek életébe igazából csak a kamaszkortól, a középiskolás évektől kapcsolódhatunk be). Az, hogy a főhős a teljes szövegben - már apaként és férjként is - csak mint gyerek szerepel, azt sugallja, hogy ez az átlépés az ő esetében sikertelen, a bukás pedig ennek egyenes következménye. De ez a bukás mintha mindenkivel megtörténne, hol látványosabb, hol rejtettebb formában, hiszen ahogyan az elbeszélő fogalmaz: „...maga az élés valójában (...) egy szükségszerűen rossz folyamat..." A regény lapjain nem igazán találkozni olyan példával, mely a sorozatosan felbukkanó elrontott életeket ellenpontozni tudná, vagy fel tudna mutatni olyan modellt, mely nem vezet kudarchoz és kilátásta- lansághoz. A Háy-szöveget benépesítő figurák mind boldogtalanok, a különbség csak annyi, hogy mind máshogy rontják el életüket, és máshogy hordozzák ennek terhét. A gyerek rendkívül pesszimista szöveg, nem ad sok esélyt olvasójának a derűlátásra, annak ellenére, hogy egészen sajátos és lenyűgöző, főként ironikus hatáson alapuló humorral rendelkezik. Ez a humor azonban, ha megnevettet is, jókedvre nem derít, hiszen nemhogy oldaná, gyakran még fokozza is azt a nyomasztó hangulatot, ami az egész szövegből árad. Nem felszabadult nevetésre késztet, inkább a nevetésnek arra a fajtájára, mely tisztában van egy helyzet reménytelenségével és megoldhatatlanságával, és más eszköz híján a humorral próbálja „legyőzni" azt. És hogy ezt a világot nem csak kívülről, kényelmes és biztonságos távlatból szemléljük, arra utal az is, hogy a mindentudó elbeszélő, ki mindvégig szenvtelen távolságtartással, kívülállással mesél, a szöveg végén egy váratlan lábjegyzet szerint visszamenőleg is megkérdőjelezi korábbi pozícióját a szövegben. E poétikailag is meglepő gesztus értelmében ugyanis maga is részese, közeli megfigyelője volt az eseményeknek, ami mintha azt sugal- laná, hogy senki sem tud kívül maradni, ez a nyomasztó világ ugyanúgy az olvasóé is, mint ahogyan az elbeszélő is kénytelen benne élni. A gyerek bukása gyors és látványos, nem tudja elkendőzni az összeomlást. Az utolsó lapokon pedig - az események felgyorsulásával egy időben - mintha szembe is nézne ezzel, önmaga előtt sem szépítve tovább a helyzetet. Érdekes, hogy éppen itt kap először nevet (Laci), mintha itt nyerné el végső azonosságát, kikerülve a gyermek-létből, átlépve a felnőttség állapotába. Itt már nem a gyermekkorában pályára állított lény többé, hanem saját sorsát irányító szubjektum. Mindez persze nem jelenti azt, hogy a történet pozitív véget ér, hiszen a főhős nem változtat élete irányán, de végre magára ismer. Felismeri sorsát, kudarcát nem hurcolja tovább, egyszerűen csak kimenekül a helyzetből, „elhagyja saját magát". Attól a hőstől, aki fiatalkorában a magyar anarchista filozófia lelkes híve volt, talán ez a legérvényesebb válasz, a legnagyobb lázadás a fennálló társadalmi keretek, a képmutatás és a mindenáron sikeresnek lenni elve ellen. A szöveg fiktív világán belül ugyanis beismerni a kudarcot legalább annyira heroikus gesztus, mint kísérleteket tenni a sors megváltoztatására. 101
