Forrás, 2007 (39. évfolyam, 1-12. szám)
2007 / 10. szám - Kántor Lajos: Gellért Sándor-olvasat (2007)
mályban, amelyben a fáktól nem látni az erdőt, amelyben a kis én életes és testes igényei dominálnak s a legszűkebb hozzátartozókon túl megszűnik a világ." Aki ismeri ezt a világosan fogalmazó diagnózist, az nem hihet abban a legendában, amely Némethről a kortársakban s egyes mai irodalmárokban is él. Nem hihető, hogy „passzivitása", amelyet a jellemzőjeként emlegetnek, de amely lényegében csak a fölszínen jelentkezett, s „kifelé", a társadalmi közeg számára „mutatta" így őt, csupán a „fekete kolostor" élményére vezethető vissza. „Aki átlátja ezeket az összefüggéseket" - olvashattuk tőle -, „az örökké béna lesz és haláláig utálkozó", s ez bizony magas tudatosságú, megvilágosító erejű önjellemzés. Még akkor is, ha ez az önmaga megfogalmazta minősítés életvezetésének és pályájának csak egyik, s inkább csak külsőséges vonulatára igaz. Mert bár sem forradalmár nem lett, sem meg nem őrült, tehetsége és művészi ösztöne - ha csakugyan ritkán, kivételes pillanatokban is - később is, Pesten élve is szembeszegült e „bénasággal". A „lecsavart öntudat" nála inkább a várakozás egyszerre koncentrált, s mégis visszafogott beállítódásához vezetett. Ez azonban, mint éppen a Bécsi Magyar Újságnál töltött időszak föltűnő aktivitása mutatja, egyáltalán nem alkati sajátossága volt, s nem is egy „ősélményre", az intemált- ságra vezethető vissza. Sokkal inkább a kor nagy trendjére való tudatos és személyes, alkatilag is kondicionált reakciót kell benne látnunk. 8 A berlini tudósítói munka különleges, az addigiaktól gyökeresen különböző epizódja volt az északi kiküldetés. Németországnak a vesztes háború utáni mély válságához mérten ugyanis Svédország a kiegyensúlyozott konszolidáltság világát jelentette. Ez az addigiaktól merőben különböző élmény, egy új életvilág viszonyaiba való belepillantás azonban, esetleges várakozásainkkal ellentétben, Németh számára nem volt egyértelműen megnyugtató. Érzékenysége szépen kiderül Stockholm című, 1923. júliusi cikkéből. (BMU, 1923, 179. sz.) E cikke nagyobbrészt az, amire a címből s az élethelyzetből következtethetünk: egy jó tollú író városismertetése, az odalátogató idegen személyes impresszióival fűszerezve. Akár egy útikönyv stockholmi fejezetébe is beilleszthető lenne. Mint ilyen, persze, színvonalas, profi produkció, a svéd viszonyok iránt kíváncsi olvasó érdeklődéssel olvashatja. Németh azonban e cikkében sem tagadja meg önmagát. A jól bemutatható fölszínt rajzolva, az irodalomra is sort kerít. S a nagy drámaíró, Strindberg klasszikussá válását észlelve észreveszi a svéd kultúra „furcsa", az akkori európaihoz mérten erősen nivellált és temperált alaptónusát. S ez az a pont, ahol túllép a Baedecker-író megfontolásain, s megérzi egy fejlődési lehetőség tagadhatatlan fonákságait. „Furcsa ország furcsa kultúrája" - jegyzi meg. Majd egyetértőleg egy svéd költőt idéz: „Svédországban annyira elterjedt az általános műveltség - az országnak negyven év óta egyáltalán nincs analfabétája -, hogy a szokatlan erős impulzus aránylag ritkább nálunk, mint a sokkal visszama- radottabb országokban. Az anyagi és a szellemi közvagyon önkéntelenül is nivellálja az impulzusokat." Hogy ki ez a költő, akit idéz, nem tudjuk meg, de akár valós idézet ez, akár csak helyzetjellemzésre szolgáló fiktív „idézet", azaz Németh személyes véleménye - ez a diagnózis Németh Andor szerint veszteségről árulkodik. A veszteséget érzi a svéd irodalomban is: „Ilyen nivellált, mérsékelt, középszerű az irodalmuk is, az, ami a kivételes Strindberg után jött. Nagyrészben annyira átlag, hogy már nem is fordítják őket, a nagy skandináv irodalmi korszak elmúlt." Ez a jellemzés, a látszat ellenére, nem egy esztéta-lélek fanyalgása, s az irodalmi produkció minőségéért aggódva nem sírja vissza a hajdani, kiegyensúlyozatlanabb viszonyokat, amelyek egyebek közt a Strindberg-életmű 78
