Forrás, 2007 (39. évfolyam, 1-12. szám)
2007 / 10. szám - Lengyel András: „…a vulkánló Európa hátán” (Németh Andor, a berlini tudósító)
bajorok „a nemzeti eszmével", a franciák elleni ellenállás meghirdetésével operáltak. Észreveszi a helyzet „feje tetejére" állítottságát is. „A passzív ellenállásra igazság szerint a szocialistáknak lenne legtöbb okuk és joguk: hiszen ők nem azonosítják magukat a háború bűnöseivel, ők elűzték a császárt, ők nem tehetők felelősekké a múltért - s ez mind igaz, noha módjával." Ám a szocialisták, a közhangulathoz igazodva, mégiscsak csatlakoztak az ellenállás politikájához, nehogy a nemzet elárulóinak hírébe keveredjenek. Az ellenállás meghirdetői viszont, Németh elemzése szerint, csak visszaéltek a nemzeti sérelmekkel. „A Cuno-kormány pátosza mögül nem a nemzet elkeseredése hangzik, hanem a nagytőke ellenállása. Mert például tudvalevő dolog, hogy amíg az állam minden egyes munkás, minden egyes hivatalnok heti, illetve havi jövedelméből azonnal levon 10%-ot a háborús jóvátételi summára, addig rendkívül tapintatosan megelégszik a nagytőkénél ezeknek a 10%-oknak a megállapításával. Már most eltekintve attól, hogy a nagyvállalkozónak, nagyüzemnek, nagybanknak ezer módja van arra, hogy a saját belátása szerint állapítsa meg, mennyi legyen a 10%, az állam még külön azt is lehetővé teszi, hogy a tetszésére bízott összeget évekkel később fizesse meg, ami ott a mai valutaviszonyok mellett hallatlan spekulációs előnyöket biztosít a tőkének." Ez az elemzés sem teljesen neutrális, „logikai" művelet persze, a gondolatmenet egy olyan konklúzióba fut ki, amelyik - bár igazságát nehéz lenne tagadni - mély személyes vallomásnak is fölfogható, „...és amíg Németország szocialistái nehéz szívvel csatlakoznak az ellenállás politikájához és követik Cunot - jobb érzésük ellenére - a kilátástalan kalandba [...], addig minden rossz és baj okai, a régi militarista-feudális kaszt nyugodtan folytatja hagyományos gyűlöletpolitikáját, nyugodtan és felelőtlenül, abban a biztos tudatban, hogy bárhogy dőljön is a kocka, csak a reakció javára dőlhet. Mert a világ hatalmasai - azok, akik parancsolnak, azokkal, akik skartba vannak téve - mindig megértették és megértik egymást." Ez, függetlenül a szorosan vett tárgytól, a bajor helyzettől, félreérthetetlen hitvallás. Aki megfogalmazza, az érvényteleníthetetlenül oppozícióban van a világ nagy trendjeivel, s valahol a margón él. Innen nézve már mellékes hozadéka A reakció arcképeinek az a kitűnő életkép, amelyet „Sturmabteilung Rossbach" népgyűléséről, söröző „vidám gyilkosok"-ról ad, vagy az a gyorsvázlat, amelyet Hitlerről rajzol. 6 A német viszonyok mélyebb megismerésével párhuzamosan a műértés új lehetőségei is föltárultak számára. Berlini fölfedezése, s egyben berlini tapasztalatainak újragondolására való alkalom volt számára Gottfried Benn összegyűjtött műveivel való megismerkedése. A nagy német költő, aki akkor még csupán 36 éves volt, s orvosként dolgozott, s a berlini Reiss Kiadónál megjelent könyvében éppen elhallgatását jelentette be - a magyar irodalomban akkor még tökéletesen ismeretlen volt. Németh cikke, Az elnémult író (BMU, 1923,109. sz.) minden valószínűség szerint az első magyar cikk Beimről, s az e cikkben közreadott rövid szemelvény alighanem az első magyarra fordított Benn-szöveg. A cikk érdekessége azonban messze túlmutat ezen a filológiai értelemben vett prioritáson. Németh Andor számára ugyanis Benn elhallgatása (amelyet egyébként, ma már tudjuk, az élet később „felülírt", s Benn munkássága folytatódott) „egy nagy példa az individuum csődjéről", s alkalom arra, hogy súlyos dolgokat gondoljon végig. Ha azt gondolnánk, hogy pálcát tör Benn fölött, tévednénk. Benn elhallgatását Arthur Rimbaud esetével veti össze (már ez a párhuzam is tekintélyteremtő!), s azt mondja róluk: „Csodálatos költők mindaketten". Mi több, elismeri: „nekik köszönhetjük az irodalom leghermetikusabb s bizonyos értelemben 74
