Forrás, 2007 (39. évfolyam, 1-12. szám)
2007 / 10. szám - Nyilas Attila: A Túra; Katonavonat (versek)
hónapot a fővárosban töltöttem, feleségem nagybátyjánál lakva. 1959 elején a helyi újságban olvastam, hogy a Béke téri iskolában adminisztrátort keresnek. Pályáztam. A megyei művelődési osztály akkori vezetője, Barabás János kinevezésemre ráírta: „További intézkedésig ideiglenesnek tekintendő". Nem tudom, attól tartott-e, hogy a párt nem járul hozzá a kinevezésemhez, vagy azt latolgatta, nem kellene-e mégis tanárként foglalkoztatni. A Béke téren szeretettel fogadtak, nemcsak régi ismerőseim, mindenekelőtt Karátsony Kálmán igazgató, hanem azok is, akiket akkor ismertem meg. Többször fizetésemelést kaptam azzal a megokolással, hogy az iskolai adminisztrátorok közül nekem van legmagasabb iskolai végzettségem. (Persze a fizetésem így is jóval kevesebb volt a tanárinál.) Az Akadémia Irodalomtörténeti Intézetének kérésére kutatónapot is kaptam. Az adminisztrátori munka nem volt megerőltető: rendeztem közben az iskola könyvtárát, s jutott időm arra is, hogy délutánonként irodalomtörténeti munkámmal foglalkozzam. Arra a többször megismételt kérésemre, hogy az egyeztető bizottság határozata szerint helyezzenek tanári állásba, nem kaptam választ. Madarász László, akkor már a megyei tanács elnökhelyettese, talán azért, mert jobbnak látta, ha távozom a megyéből, Dabason próbált számomra könyvtárosi állást szerezni. Oda is, a pápai mezőgazdasági technikumba is sikertelenül pályáztam. 1960 novemberében azt kértem, hogy nevezzenek ki a Katona Gimnázium akkor szervezett könyvtárosi állásába. Waldapfer Eszter, az Országos Pedagógiai Könyvtár igazgatója szakmailag alkalmasnak talált, politikailag azonban nem. Bencédy Józsefnek, a minisztérium középiskolai osztálya vezetőjének, volt Eötvös-kollégi- umi „családapámnak" a segítségét kértem. Vállalta értem a politikai felelősséget, így megkaphattam az állást. A megyei illetékesek közölték velem, hogy rendezhetem, leltározhatom, katalogizálhatom a könyveket, kölcsönzést azonban nem folytathatok, a tanulókkal nem érintkezhetem. Ekkor jelent meg - váratlanul - egy bizonyos Körösi elvtárs a megyei pártbizottságról, s kijelentette, hogy teljes jogú tanárként irányíthatom a tanulók olvasását. (Valami olyat mondott: „Akinek mi megbocsátottunk, annak megbocsátottunk.") Megbízólevelet kaptam arra is, hogy segítsem a város iskolai könyvtárainak munkáját. A főállású iskolai könyvtárosok között több hozzám hasonló, félreállított tanár akadt. Különös jóindulatot tapasztaltam a szakfelügyelő, Károlyi Ágnes részéről. Tanácsára beiratkoztam levelező hallgatóként a budapesti egyetem könyvtár kiegészítő szakjára. Különösebb megerőltetés nélkül szereztem meg 1965-ben a könyvtáros diplomát. Ekkor már tanítottam, sőt osztályfőnök is voltam. A megtorlás éveiben sok ember rokonszenvét éreztem: nem azért, amit tettem, hanem azért, amit elszenvedtem. 1971-ben Olaszországban jártunk. A vonaton egy tanár, megtudva, hogy magyarok vagyunk, elmondta: diákjai 56-ban az olasz trikolór színeit magyar sorrendben hordták, ezzel ünnepelték győztes forradalmunkat. „Győztes?" - kérdeztem - „mi másként éltük meg". Egy kérdéssel felelt: „Eljöhetett volna Itáliába feleségével együtt 1956 előtt?" (Ennyit akartunk?) 46
