Forrás, 2007 (39. évfolyam, 1-12. szám)
2007 / 9. szám - Rózsafalvi Zsuzsanna: „…vannak történetek…” (Tóth Krisztina: Vonalkód. Tizenöt történet)
kis ellenszenv. Vagy a mindentudó elbeszélő, a mesélő én jelent meg túlságosan hangsúlyosan, vagy a Szembesítések, az író leuveni és párizsi naplóinak lapjain a fikcionalizálás fokát és mértékét gondolhatta az olvasó kevésbé megjelenni és érvényesülni. Uj művének tanúsága szerint Bálint prózaművészetében enyhe fordulatot érzékelhetünk: az erős, reprezentatív mesélő én ugyan itt is jelen van, ám a „mindentudói" státust oldja a naplódiskurzus személyesebb, közvetlenebb létmódja, amiképpen a tolakodó szerzői én is a teremtő-fikcionalizáló játék révén narratív énné szelídül. Fikcionalizálódás Mindez persze - mármint az oldódás és a szelídülés - az elbeszélő én narratológiai státusát illeti az esztétikai reprezentációban, és nem magának a vallomást tevő naplóhősnek mindújra megformálódó identifikációját, amelynek a szelídséghez vajmi kevés köze van. Bár a narratív én és a naplóhős közötti különbségtevéssel érdemes óvatosan bánni, minthogy az utóbbi identifikációja az előbbi irodalmireprezentációs terében formálódik. Ugyanakkor Bálint Péter prózájában határozottan érzékelhető egy erősödő fikcionalizál(ód)ás az elbeszélés szintjén. Mindez egyfajta absztraktív többletteremtődést eredményez az emlékek, a megtörtént vagy elgondolt életmomentumok feldolgozhatósága, elmesél- hetősége vonatkozásában. A szerzői én kitüntetettsége és omnipotenciája pedig feloldódik az írás és az olvasás sokdimenziós terében. A fikció révén a van és a nincs, a realitás és a még csak el sem képzelt vagy a ténylegesen megtörtént és az elképzelt közötti határ hirtelen elasztikussá válik, a képzelet telítődik a referenciák rengetegével, a valóság végtelen számú megmásíthatatlan történésszegmensei közé bekúszik a képzelet felkavaró lendülete. Analogizáló átvitelek, tropikus átkapcsolások értelmezhető, olvasható lehetőségmezejévé válik történelem, idő és fikció. Abban az értelemben, ahogy pl. Paul Ricoeur fogalmaz, miszerint „nem kevésbé vagyunk olvasói a történelemnek, mint a regénynek". Történelem és fikció egymásra utaltak, sőt egymást használják fel avégett, hogy az időt újraalkossák.5 Jelen esetben mindez diktatórikus közelmúltunk regényes refigurációját jelenti, amely során az írói-teremtői aktivitás egy rendkívül nyomasztó világ újjászületését teszi lehetővé. A narratív én maga is részese, azaz elszenvedője és alakítója lévén a mikrotörténéseknek, egyszersmind a történelemnek, az emlékezés segítségével mintegy újraírja naplójában és naplója révén ezen események rendjét. Összekuszálja, kibogozza, majd összeszövi a történésszálakat egy teljesen egyedi létszövetté. Ily módon válik olvashatóvá saját és mások élete a kádárista közelmúltból, illetve a rendszerváltásnak nevezett, Magyarország jelenkori történelmében fordulópontként aposztrofált, bár még teljes spektrumában, volumenében és hatásában fel nem térképezett esemény időszakából. Ebben a létszövetben csomósodik össze, kereszteződik és szálazódik szét történelem és fikció az emlékezés kiszámíthatatlan ritmusa szerint. A kon- s refiguratív áramlásban a történelem folyamatosan alakítható személyes sorstörténetek kusza hálózataként jelenik meg. Míg a fikció az írás és az olvasás szabadsága, szabad mozgása. Szédület, ha tetszik, megállíthatatlanul terjedő mámora a sors- vagy véletlenszerű, vagy akár a mindennapi történések keltette létváltozások leképezésének. Mindezen kavargást a világot átitató és az időt emberi léptékűvé szelídítő-ritmizáló emlékezés dramatizálja. Bálint Péter ennek a lendületnek és szédületnek, ennek az örvénylő kavargásnak próbál meg határozott kontúrokat rajzolni új regényében. Mindazonáltal a narratív én önidentifikálása, a kreténség mint egyfajta lét-, lelki- és tudatállapot hangsúlyos jelenléte megkívánja a kritikus olvasótól az óvatosságot, amikor pl. kissé avíttas módon naplóhőst, főhőst vagy csupán hőst emleget az értelmezés során, hiszen természetesen nem a hősiesség kinyilvánításáról, de nem is ironikus vagy inverz fogalmazásmódról van szó. A kretén meghatározás a narrátor részéről egyfajta beazonosítási eljárás, valamiféle identifikációs gesztus, amely révén a naplójába írt vallomásai során megpróbál a múltja fölé hajolni, s ezáltal önmagára is jobban rálátni. A magunk részéről a hős, naplóhős kifejezéssel pusztán erre a folyamatra kívánunk utalni. A mindig megfontoltan és pontosan fogalmazó Benedek Marcell szavaival élve mondhatjuk, hogy a regény hőse „az emberi sors egy darabjának hordozója, természete szerint cselekszik, gondolkozik, tépelődik, szenved, s csak annyiban »hős«, mert az író őt állította elbeszélésének középpontjába, az ő cselekvéseit részletezi, az ő lelkiállapotát mélyíti el legerősebben".6 5 Paul Ricoeur: A történelem és a fikció kereszteződése (Jeney Éva fordítása). In: Uő.: Válogatott irodalomelméleti tanulmányok. Osiris, Bp., 1999, 354. 6 Benedek Marcell: Irodalmi hármaskönyv. Gondolat, Bp., 1967, 266. 104
