Forrás, 2007 (39. évfolyam, 1-12. szám)

2007 / 9. szám - Zelei Bori: Családirodalom? (Kiss Ottó három kötetéről)

Hát tudják-e - mondja a bíró -, hogy mivel vannak vádolva?- Majd mögmondja a tekintetös úr - szólt Gergely.- Meg is mondom..." (Libái ügyben)

Tömörkény azt is finoman érzékelteti, hogy a városon szolgáló cselédlány másképp beszél, mint otthon: már ráragadt az „úri" beszéd. Előbb Mihály kérdez, majd a lány felel: „be löhet-e mönni? - Hát menjen be...” (Süliék nyújtanak). Arra is találhatunk példát, hogy a mondatnak nem az összes szava felel meg az ö-zés szabályainak: „Én mög majd bemék a városba cselédnek. Egy szájjal kevesebb lössz, aki a kenyeres polcra tekint." (...boldog Isten bírja) Itt a „bemék", és főként a kiejtés szerinti „lössz" bizony könyeres-1 kívánna. Azt is „felemás" nyelvi formával jelzi az író, ha egy szereplő szavait vagy gondolatait összefoglalva, nem szó szerint olvashatjuk: „A sógor bólogat, hogy valóban. Ennek úgy kell lenni. Szép dolog a gyermekek részirűl." (Ezt láthattuk Móricz regényében is!)

Az már gyökeresen másféle kifejezésmódot eredményez, ha az író maga is átveszi a nyelvjárási eszközöket, és a maga szövegét is a szereplők nyelvén adja elő - mintegy eggyé olvadva így a műbeli szereplőkkel. Az ilyen előadásmód segítségével jön létre Tömörkény talán legnagyszerűbb kis írása, amelynek már a címe is jelzi ezt a teljes nyelvi harmóniát: Öreg embör napáldozatja. A nyelvi egységesség révén olyan összhang tárul elénk itt a nagyapó, az állatok és a tárgyak között, hogy nem is választható szét a főszereplő és az író szövege: „Áfa csak úgy él, mint az embör, csak éppen hogy lába nincs. Lát mindönt, tud mindönt. Tisztán csak azért nyúl magosra, hogy széttekintsön a vidékön. Jó nép a fa, embörök". Mondhatja ezt Tömörkény is, de inkább az öregember gondolja magában. „Faragó Mönyhért mögunta magát. Úgy vót, hogy ült eddig a tanyaház előtt a kispadon, aztán pipázott" - így indul a novellácska, később így folytatódik: „Leesött a faág. Mönyhért nézte. - Legyüttél? - kérdezte tűle. A faág a leszáradt leveleivel zizögött neki. Beszélt." Mert itt minden beszél és minden gondolkodik: faág, bicska, kutya, varjú. Amikor az öreg kettéhasítja a száraz ágat „Az ág ellent nem szólt, mert tudta, hogy ez a sorsa. Növekvéseiben egy ideig eleinte finom levelet adott a selyömbogaraknak, azután epröt termött, később árnyékot vetött az alatta pihenőkre, most pedig kanál lőtt belűle, kiskanál az onokának. .."A faragás közben „Csak a sánta varnyú gyün oda féllábon... így is billog a kutyalélök és olyanformán néz nagyapóra, hogy Mönyhért kéntelen szót szólni hozzá: - A Marcié lösz... Matyó félszömmel adja tekintetét nagyapóra, oszt aszongya a szömtelen: - Kár. - Kár beléd az étel, kutya! - fakad haragra nagyapó." Miután a Hattyú kutya „egy lábával sebösen fejön ütötte Matyót" az „nagyapóhoz futott, hogy védelmözné". - „Én nem védlek - mondta most nagyapó - mert fekete a leiköd. Még Marcitul sajnálod a kanalat? Hattyú nem is tudta, hogy Matyó ilyen rossz. Most csudálkozik is rajta." Látjuk tehát, hogy itt elhangzó szó, el nem hangzó gondolat - származzék embertől, állattól vagy éppen fától - mind-mind „szögedies" formát kap. A nap is, amely „épp most van a fóldszélrűl lebukóban [...] szinte visszaugrik, hogy mégegyször nagyapó fehér haját végigöntse piros sugaraival. Mert úgy lőhet, mire röggel mögén előkerül, már nagyapót nem találja". AMatyó varjú „fólmönt nagyapó subája vállára, ősz behumta a szömit. Most úgy tösz, mintha alunna. Pedig igazság szerint neveti magában a kutyalélök, hogy ű mög a nagyapó, hogy csinálták mög titokba a Marcinak a kanalat." Ami itt hangulatban és gondolatban, az emberi és természeti világ külső-belső összhangjában, a tartalom és a megfogalmazás harmóniájában létrejött, szóval a műteremtés csodájában kifejezésre jut, abban fontos szerepe van a hiteles nyelvi formának is.

Jogos elismeréssel állapíthatta meg Móricz Tömörkényről: „így. nem! szerette soha senki a szegény magyar élőszavát." Szerinte Tömörkénynek sikerült elkapnia a parasztnak „...minden szavát, fordulatát, mozdulatát, ... a szemrebbenése módját ...az életének minden furcsaságát s minden szépet és igazat, amit csak benne lelt".

Hogyan is írta Illyés? „Az anyanyelv maga a nép".

95