Forrás, 2007 (39. évfolyam, 1-12. szám)
2007 / 9. szám - Zelei Bori: Családirodalom? (Kiss Ottó három kötetéről)
embertől -embörtől ~ embörtül ~ embörtű; hiszel-e ~ hiszel-é ~ hiszöl-e ~ hisző-e ~ hiszője; hajlítsd ~ hajlídzsd ~ hajlícsd ~ hajlídd. Ezekben talán nem mindenütt pontos a fokozat szerinti növekvő sorrend, de mindegyik létező kiejtési variációt jelent. Közülük mindenki a maga szája íze szerint választhat, hogy melyiket tartja az adott beszédhelyzetben legmegfelelőbbnek. Persze az is igaz, hogy választásával nemcsak a körülményekhez kell igazodnia, hanem tudnia kell, hogy ezzel önmagát is jellemzi. 7. Nyelvjárás és irodalom A nyelvi jellemzés irodalmunkban nem mondható régi módszernek, legalábbis olyan formában nem régi, hogy az írók következetesen alkalmaznák, tehát úgy, hogy egy-egy szereplőt a saját jellegzetes beszédmódja által különítenének el a többitől; illetve ezáltal szorítanák be valamely meghatározott közösségbe, csoportba. A nyelvváltozat segítségével történő atmoszférateremtés első tudatos nyomai a felvilágosodás idején észlelhetők. Például annak a levélnek a nyelvében, amelyet Bessenyei György A filozófus című színművének (1777) Pontyi nevű szereplője a tiszttartójától kapott. Itt nemcsak egy-egy tájszó, hanem a kiejtésbeli jellegzetesség is fölvillan: „gyalomrúl; béfódattam; megkölyközött; tennap; osztán; dógokrúl." Különösen azáltal válnak ezek a kifejezések érdekessé, hogy a darabban megtörténik e kifejezésmód szembeállítása egy másik jellegzetes nyelvhasználattal, azzal, amelyet egy fiskálistól, ügyvédtől kapott levél reprezentál: „A causa beváltatván, már sebes cursusában vagyon; egyéberánt vágynak documentumaim suffucienter..." stb. Ebben a színdarabban humoros hatású kontraszt vonul végig a városi és vidéki szereplő, illetve a fiatal és idősebb generáció kifejezésmódja között, de az is jellemző, hogy a tanulatlan nemes különösen azért elégedett az ügyvédjével, mert az szinte kivétel nélkül latin szavakat használ. Irodalmunkban az ö-zésnek elég sok nyoma van, mondhatni, hogy talán a legtöbb az összes nyelvjárás közül. írásban valószínűleg ezzel lehet legegyszerűbben érzékeltetni, hogy milyen is egyáltalán egy magyar nyelvjárási beszéd. Persze régenten, amikor még nem volt egységes irodalmi nyelv, föl se merülhetett az, hogy az alkotó művészi szándékkal alkalmaz nyelvjárási elemeket, hiszen természetesen a maga nyelvjárását használta műveiben. Az is igaz, hogy valaha szinte az egész magyar nyelvterületen általános volt néhány kifejezésben az ö-ző alak használata, s így használták a nem ö-ző nyelvjárású írók- költők is a tösz, vösz, lösz igék különböző formáit. Hogy például a lőtt igealak mennyire általános használatú volt, azt jól mutatja, hogy Szenczi Molnár Albert zsoltárfordításaiban öt lőtt alak van és csak egyetlen lett. Ki gondolná, hogy Csokonai koráig egész régi költészetünkben csak elvétve, nagyon ritkán fordul elő a lett szóalak, sokkal-sokkal több a lőtt. Bármily sajnálatos, a mi vidékünk nemigen adott a régi magyar irodalomnak olyan jelentős alkotót, akinek kifejezésmódjával illusztrálni lehetne nyelvjárásunk akkori állapotát. A szegedi Dugonics Andráson kívül legfeljebb két dunántúli származásút érdemes kiemelni. Dugonics sokoldalú munkásságából mutatóul bőven elég egy ilyen versszak: „Ti érzékeny igaz lölkök / Kebelömbe szökjetök, / Itt újjulást, s kedvet löltök, / Itt lösz nyugvó helyetök." A dunántúliak közül Tinódi Lantos Sebestyén, a XVI. századi harcok „riportere" vándorénekesként bejárta a végvárakat, lehetőleg azonnal az ostromok után, hogy frissiben tudósíthasson a legfontosabb hadi eseményekről. Cronicójának előszavában megfogalmazza, hogy a „jelönvaló könyvecskét szörzeni nem egyébért" gondolja, hanem a „vitézöknek" „tisztösségös megmaradásokra". Élete végén ugyan már Kassán élt, de ízes nyelvét megőrizve így biztat egyik verses krónikájában a végvári vitézek megbecsülésére: „Szeressétök sok jóval vitézöket, 89
