Forrás, 2006 (38. évfolyam, 1-12. szám)

2006 / 10. szám - AZ 1956-OS FORRADALOM EMLÉKEZETE - Gyáni Gábor: A forradalom társadalomtörténeti paradoxonjai

diákság, amely már hónapokkal az október végi robbanást megelőzően kitüntette magát politikai tettrekészségével és gondolati radikalizmusával. Aligha véletlen, hogy legnagyobb számban épp közülük hagyták el az országot 1956 végén, 1957 elején.

Az egyetemi diákság feltűnő forradalmi mobilizálódása már amiatt is hosszasabb magyarázatra szorul, mert az 1956 előtti években követett szigorú osztályszelekciós egyetemi felvételi politika és az egyetemi képzés túlideologizáltsága miatt nem annyira magától értetődő ez a forradalmi aktivizmus. Ha ezúttal csak a diákok szociális összetételét tekintjük is, nyomban szembetűnik, hogy főként azok az alsó társadalmi csoportok élhettek ez idő tájt gyermekeik felsőfokú iskoláztatásának a lehetőségével, melyek ideológiai okokból is („proletárdiktatúra") a kommunista diktatúra megbízható támaszának számítottak. A szegény paraszt, valamint a városi (ipari) munkáscsaládokból származó diákok alkották az egyetemisták abszolút többségét: a Marx Károly Közgazdaság-tudományi Egyetem hallgatóinak a 67 százalékát tették ki például az említett rétegekből származók az 1954-55-ös tanévben.13 Nem mellőzhető ugyanakkor a szakérettségi társadalmi jelentősége sem, hiszen rajta keresztül szintén a Horthy-korban legszegényebb, legelesettebb és legkevésbé mobil alsó társadalmi csoportok fiai és lányai szereztek - könnyített úton - egyetemi diplomát. Ilyenformán az 1952-53-as tanévben a hallgatók egyötöde a szakérettségisek közül rekrutálódott, bár ez az arány idővel némileg csökkent - 1956 októberében például már csupán 13 százalék felelt meg neki.14 Ennek az volt az oka, hogy időközben (1955-ben) megszűnt a szakérettségi intézménye.15

Vessünk végül futó pillantást az ipari munkásságnak az '56-os forradalomban betöltött szerepére. Ez azért égető kérdés, mert a kommunista rendszer 1956 előtt és utána úgyszintén folyton a nagyipari munkásságra hivatkozott, mint uralma fő társadalmi bázisára. Ami több volt holmi ideológiánál (ahogy a kifejezést Karl Mannheim használja), hiszen a munkásság, de legalábbis az e sorból származók egy része olykor ténylegesen is haszonélvezője volt a rendszer osztálypolitikájának. Ahogy az egyetemi diákság kapcsán korábban már regisztráltuk, ezen előny az egyéni mobilitási esélyek számukra kedvező alakulásában mutatkozott meg. A munkásság egészének az élethelyzete azonban semmivel sem mutatott jobb képet, mint a többi társadalmi csoporté, legföljebb a falusi rétegekét múlta valamennyire felül.16 Tény viszont, hogy olyan súlyos politikai üldöztetés sem érte a szóban forgó csoportot, mint a kisbirtokos rétegeket, mindenekelőtt a parasztságot az 1956-ot (és különösen az 1953-at) megelőző néhány évben.

Az ipari munkásosztály fogalma gyökeres tartalmi változáson esett át a második világháborút követő egy évtized folyamán. Az erőltetett iparosítási politika által kiváltott óriási számbeli bővülés alapvető szerkezeti és tudati módosulásokat eredményezett itt is. Az ötvenes évek ipari munkássága merőben más képet mutatott a húszas-harmincas évek ipari munkásosztályához képest, például azért is, mert hiányzott belőle az osztálytudatos, autonóm érdekvédelmi, politikai, valamint kulturális szervezeti potenciállal rendelkező szakmunkás elit. Továbbá az új munkásság kifejezetten hibrid képződmény volt. A paraszti sorból hirtelenjében felemelkedettek mellett nagy számban találtak itt maguk13 Zsidi Vilmos: A hallgatóság és a tanári kar átalakítása a közgazdaság-tudományi egyetemen 1945-1956. In: Valuch Tibor, szerk.: Hatalom és társadalom a XX. századi magyar történelemben. Osiris/1956-os Intézet, Bp., 1995. 615.

14 Kovács M. Mária - Örkény Antal: Káderek. ELTE, Bp., 1991. 17. (Szociológiai Füzetek)

15 Majtényi György: A tudomány lajtorjája. „Társadalmi mobilitás" és „új értelmiség" Magyarországon a II. világháború után. Gondolat - MÓL, Bp., 2005.109.

16 Belényi Gyula: A munkáscsaládok reáljövedelme és szociális ellátottsága (1949-1968). Történelmi Szemle, XL,. 3-4. (2003) 305-331.

32