Forrás, 2006 (38. évfolyam, 1-12. szám)
2006 / 9. szám - Sigmond István: Hozudnak rendilétesen
Rendező-Fiú: Nem jó! Losonczy, legyen fény! Műfény, de fény! Itt ugyanis hűséget fognak esküdni! Ezek az emberek a falujuknak esküsznek hűséget, a hazájuknak! Hogy híve maradnak! Losonczy, fel tudja ezt fogni? Híve maradni a hazának? Tudja maga, hogy mit jelent ez? Nem tudja? Persze, hogy nem tudja. Maga azt sem tudja, hogy mi a haza. A haza az a mocsok, ami jó. Sőt, nagyon jó. Haza ott van, ahol az árnyék is fényből van, az egyetlen hely, ahol meghalni ugyanolyan jó, mint megszületni. Ért ebből valamit, Losonczy? Adjon be fényt és kész! Szöveg! Losonczy (kikiált): Jocókám, fény a hazára! Jocó (kívülről): Igenis. (Egy fénycsóva vetítődik a Kórus tagjaira, akik felvesznek egy másik alakzatot: katonás sorrend, vigyázzállás.) Losonczy (vezényel a Kórusnak) Kórus (elnézve a messzeségbe, vadul bődülve, az előbbiekhez hasonlító, rossz magyarsággal): Hozudnak rendílétesen légy hova, oh mághiár... Rendező-Fiú (türelmetlenül, majd szenvedélyesen): Ne legyenek katonásak! Maguk győzni fognak! A halál is lehet győzelem, a fájdalomba is belecsempészhetők az örömódák hangfoszlányai. Anya (felsóhajt): Jaj, Dezső! Szomszédasszony (biztatva az ágyban lévőket): Na!... Na!... Rendező-Fiú (m. f): Csakhogy a maguk mozdulatlansága gőgöt sugall. Nem akarom látni a saját kis nyeszlett fájdalmukat, mely egy falevél zizzenése a hangorkánban. Azazhogy le van szarva, hogy metaforikusán is megfogalmazzam. Amikor kimondják azt a szót, hogy „haza", álljanak meg egy másodpercre, egy percre, egy órára, egy évszázadra, úgy mondják ki, mintha kardot döfnének az emberek zsigereibe, mit agy?, mit lélek?, a veséjükben, a belükben, a véredényeikben forgolódjanak a tüzes kardok, a lángot okádó pengék vájkáljanak bele az aortába! Érezni akarom, hogy milyen az ezeréves öröm, az ezeréves gyász, az ezeréves hurrá s az ezeréves jaj! Kórus (Losonczy beintésére, teljes eksztázisba kerülve, összevissza fetrengenek a földön, közben:) Hozudnak! Hozudnak! Hozudnak! Rendező-Fiú (kétségbeesve): Kik ezek, Losonczy? Kik ezek?... (a Kórushoz) Pianóban, emberek, pianóban... Losonczy (félénken): Arra gondoltam, hogy a pianók rendszerint tiszavirágéletet élnek, s fortékba fordulva adják át magukat az öröklétnek. Rendező-Fiú (egész közel hajolva Losonczyhoz, elismerően, de vádaskodva is): Maga honnan másolta ezt a csodálatos mondatot? Losonczy (magatartásában kutyahűség): A főnök úr feljegyzései között találtam. Rendező-Fiú (lelkesen): Ez az! A pianó halott! Úgy kell mondaniuk, hogy a lemenő ágú rokonaik hetedíziglen se felejtsék el ezt a mondatot, (eksztázisban) Úgy kell mondaniuk, hogy idióta szépunokáik szobrot emeljenek majd az őseiknek. Hogy lerombolják majd azokat a szobrokat? Kit érdekel? Kórus (újra felveszik a kezdeti alakzatot): Hozudnak rendilétesen... Rendező-Fiú (kórushoz): Nem, nem, nem így! Ne kezdjék el addig a szöveget, amíg nem zokog fel a közönség. Látni akarom a közönséget a maguk szemében. Ahogy egymást ölelgetve, összekapaszkodva borul a zokogó lélek a zokogó lélekre. És ne álljanak itt ilyen délcegen! Legyenek megalázva, megtépve, borostásan, értem? (Losonczyhoz) Nincs borot- válás, érthető? És frizurák sincsenek! Legyenek megtépett fehér ingek, rajta ökölcsapások nyomai, értem?! 16
