Forrás, 2006 (38. évfolyam, 1-12. szám)
2006 / 7-8. szám - Alföldy Jenő: Mi az, hogy „Mark Twain”?
akkor tudomásul veszi, amit hall, és örül, ha csodálkozhat a varázslatos történeteken. S éppúgy örül annak is, hogy azt hallja, amit már előre tud, mert már tucatszor is hallotta a mesét, még többször a ritmusélmény többletével kántálható verset. Két fontos esztétikai élménytípusát regisztráltuk az előbbiekben: egyik a meglepetés keltette csodálkozás, a bűvölet, másik az ismétlődésekben és fokozásokban megvalósuló reveláció, a ráis- merés öröme. Mind a kettő a költői mágia eszköze. Ezek ideális arányát nem tudnám pontosan meghatározni, de kétségtelen, a siker jórészt azon múlik, hogy ezeket a kellő mérték szerint tudja- e váltakoztatni a mese. Gyereke válogatja, hogy milyen ez az arány. Mert a gyerek is egyéniség, más-már igényekkel, eltérő szokásokkal, alapélményekkel, fogékonysággal. A temperamentum is különböző. Van, akinek az ismétlés nyújt nagyobb örömet, és van, akinek mindig új élményre van szüksége. Nem mondanám, hogy az előbbi típus a nehézkesebb, s az utóbbi a fürgébb észjárású, s az sem biztos, hogy a folytonosan kérdezősködő gyerek okvetlenül okosabb, mint a mindent gond nélkül tudomásul vevő és „kritikátlanul" elfogadó. Nagy a különbség gyerek és gyerek közt abban, hogy melyik életkorban tör ki rajta a kérdezősködési láz, és mikor válik meghatározóvá a későbbi, hol pubertás-, hol kamaszkori, hol még későbbi szkepszis - a gyerek- és a felnőttkor közti átmenet idején kialakuló oksági szemlélet és a következtetésigény e szükségszerű kísérőjelensége. A felnőtt olykor destruktívnak tartja a játékrontó közbekérdezést: a mesélés játékszabályainak felborítását látja benne, pedig csak azzal szembesül, hogy a gyerek összeveti egymással a képzeletbeli és a tapasztalati világot. A kisgyerek sokszor úgy igyekszik oldani a mese által fölkeltett feszültséget, hogy ilyesmit vet közbe: „De ugye nem igazából lett volna halál fia a legkisebb fiú, ha nem szólítja öreganyjának a hetvenhétrét hajlott hátú anyókát?" Minden nehézség ellenére hasznos lehet gyerekeink vagy tanítványaink megfigyelése, amint a mesét hallgatják, a könyvvel ismerkednek, ahogy befogadói élményekhez jutnak. Ám eközben újabb akadályokkal kell számolnunk. Egyrészt át kell hidalni azt az óriási távolságot, amely a megfigyelt és a megfigyelő személyiség között fennáll - a gyermek befogadói élménye mindig talányos marad számunkra, mert a tetszés meg a nemtetszés szűkszavú, jórészt gesztusokban kifejezett, „metakommunikativ" jeladásait nem könnyű feldolgozni megfigyelői pozícióból. A megfigyelés ezen a téren legalább annyira befolyásolja a kísérlet tárgyát, mint a legtöbb más kutatási területen. A néma megfigyelés meg a részletekre vonatkozó vizsgálati módszer - például a „te kinek a helyében lettél volna legszívesebben?" kérdése - célravezetőbbnek tetszik, mint a tetszés-nemtetszés általánosságban megrekedő firtatása. Érdemes kétféle ismeretet egymáshoz rendelnünk, s egyiket a másik segítségével értelmeznünk: a gyerekkorunkban szerzett olvasmányaink emlékét - ami voltaképpen saját gyermekolvasói lényünk és egykori érzelmi hangoltságunk felidézésével egyértelmű - és a felnőttként summázó, véleményt alkotó énünket. így a fölidézett gyermekkori olvasmányélményeinket felnőttkori világismeretünkbe foglalva próbáljuk elkerülni a félrevezető körülmények csapdáit. Elbizakodottságra semmi ok: jó lesz, ha legalább arra emlékeztetjük magunkat, hogy milyen sokat felejtettünk ötvenöt-hatvan év alatt - sőt, már nyolc-tizennégy éves énünk másnap reggelére a villanyoltás előtti, a szülői tilalmat kijátszó, takaró alatti, zseblámpás éjszakai olvasmányainkból. Azért így is meglepően sok minden megmaradt. Sok szerző nevét elfelejtettem, olykor meg se néztem, annál jobban megmaradt bennem a könyv mint tárgy emléke, a papíré, a nyomdafestéké, az enyv illatáé, az illusztrációké. Vannak könyvek, amelyeknek csak az ábráira emlékezünk. A gazdagon illusztrált könyvek némelyikét el sem olvastam, mert beteltem a rajzokkal: úgy éreztem, már mindent tudok a szereplőkről és környezetükről, sok újat már nem tudhatok meg a szövegből. Ez nem volt igaz - csak nagyon töredékesen tudtam volna elmondani, miről szól a könyv, de szerencsére nem kellett róla beszámolni, ezért megmaradtam abban a hiszemben, hogy már ismerem a történetet. így voltam egyik-másik Veme-könywel, talán azért, mert amikor négy évvel idősebb testvérem megkapta és olvasta őket, én még csak a képek nézegetésére voltam képes. A kisebb gyereket alig érdekli, ki a könyv írója, mikor és hogyan élt; ez csak úgy tizenegy-tizen- két éves korban kezd érdekessé válni. Vannak ötven-ötvenöt éves könyvélményeim, amelyekre ma is „jól" emlékszem - vagy legalábbis elég éles emlékképeket őrzök róluk -, de fogalmam sincs, ki a könyv szerzője. Nem tudom, ki az írója első olvasmányélményeim közül például a Csutora Jancsi és cimborái című mesekönyvnek, amelyben sci-fi-szerű tudományos-technikai lódítások, furfangos valóságmesék és tréfás történetek váltakoztak egymással - középkori párbajhősök vetélkedésében dőlt el, hogy az erőnél is fontosabb az ész, és „mai", azaz harmincas-negyvenes évekbeli cirkuszi bohócok, pierrók és árlekinók ültették föl egymást a porondon. A szereplőket egyszerű, jól körülhatárolt jellemvonások különböztették meg egymástól. Sok humor volt ebben a könyvben, Csutora Jancsi, a 174
