Forrás, 2006 (38. évfolyam, 1-12. szám)

2006 / 7-8. szám - Elek Tibor: „A szép dolgokat falba kell vésni, hogy meg maradjanak”

nagy pénzkereset reményében képregényeket is rajzol. A szerelőműhelybe Pollák által beprotezsált elbeszélő viszont még csak most ismerkedik a felnőttek világával, és az inassággal nem feltétlenül együtt járó mindennapos megpróbáltatásokat nehezen tűri, lakótársainak meggazdagodási reményei nem jelentenek számára perspektívát. A hajóval érkező „nagyon szőke és nagyon tiszta" Reá (aki kezdetben tizenhat évesnek tűnt) egy másik élet lehetőségét villantja fel számára. A hajón hallgatag apjával és egy közönséges baromnak titulált munkással együtt élő, unatkozó, végtelenül magányos kislány elvágyódása a tengerre, szökési tervei és az elbeszélő saját lázadási, szökési fantáziálásai szükségszerűen találkoznak össze, s együtt kapnak igazán értelmet, főként azáltal, hogy közös fürdőzéseik során, a szerző által finoman megrajzolt, fokozatosan erősödő érzelmi szálak is szövődnek közöttük. Saját környezetüktől, a felnőttek világától elfordulva találnak egymásra, s menekülnének együtt egy nem sokkal reálisabb világba, mint amilyen H. Sz. Dollár által rajzolt, de számukra szintén vonzó, romantikus westerntörténeteké. A saját tapasztalataikon túl egy nagy közös élményük is van a felnőttek világáról: az egyik este meglesett, munkájából hazatért, minden ajtót magára záró, vacsoraasztalánál magányosan ülő kéményseprő szomorú, ijedt arca, tárgytalan félelme: „Félt valamitől, nem egy meghatározott dologtól, mint mondjuk a tolvajok vagy hasonló, hanem csak úgy általában félt. Közönséges csupasz falak voltak körülötte, de ő olyan arccal evett, mint aki tudja, hogy a falak minden pillanatban szétnyílhatnak, és valami csúnya dolog történhet." Az elbeszélő később ugyanezt a szomorúságot és félelmet ismeri fel a kedvenc szórakozóhelyükön, a körhintánál sétáló felnőtteken, sőt a munkahelyén dolgozó „pocsék alakok"-on, sőt már-már a barátain is. Talán nem szükséges egzisztenciálfilozófiai gondolatmenetekre hivatkoznom ahhoz, hogy mindennek valamiféle, a felnőtt létezéssel kapcsolatos, jelképes értelmet tulajdonítsak. Kevésbé hangsúlyosan és még kevésbé körülírtan vagy megfogal- mazottan, de számtalan más motívum (a regény egyik utolsó, címmé emelt mondata, a tenger, a hajó, a képregény, a kölyökkutya, a lépcsőugrás, Reá maga) önmagán túlmutató jelentéseket hordoz már ebben a Gion-műben, és nemcsak a felnőttek, hanem a gyerekek számára is (ha nem is egyformán dolgozzuk föl azokat), hiszen a gyerekektől éppen hogy nem áll távol a szimbólumokban való gondolkodás, egyéb jellegű fogékonyságaikról nem is beszélve. Miután az elbeszélő elmeséli barátjának, hogy ki mindenki arcán fedezte föl a kéményseprő „félelmét", H. Sz. Dollár, a regény alapproblematikáját is megfogalmazva, így reagál: „Lehet, hogy igazad van. Nekem nagyon nem tetszik ez az egész, de lehet, hogy igazad van. Hiába, te még mindig taknyos vagy, és észreveszed az ilyesmit. Néhány év múlva már nem fogod észrevenni. Akkor már fütyülsz rá, hogy egyformán szomo- rúak-e az emberek vagy sem, és hogy mennyire félnek. Akkor majd okosabb dolgokkal foglalkozol - Gondolod, hogy néhány év múlva elmúlik ez? - Biztos vagyok benne."

A felnőttek egyhangú, robotoló és félelemmel teli életével szembeni alternatívát előbb a tenger, majd az állandó útonlevés, hegyekbe, városokba, utcákon való le-föl mászkálás jélentené, az elbeszélő megfogalmazásában ekként: „Az a lényeg, hogy ne maradjunk sehol, sem sokáig. Akkor nem unnak meg az emberek, és te sem vagy kénytelen ugyanazokat az unalmas pofákat nézni. Ha állandóan mész valahová, akkor nem halsz éhen, akkor mindig élni fogsz. Az emberek csak akkor halnak meg, ha már nem mennek sehová." Gyermeki nézőpontból ez korántsem látszik annyira irreális életlehetőségnek, mint a felnőttekéből (főként, ha tizenéves kamaszokra vonatkozik az), de hogy a felnőtteket is megérintheti, talán egykori saját vágyaikra is emlékeztetheti, azt jól mutatja H. Sz. Dollár kezdetben megrökönyödő, majd egyre inkább támogató és Pollák kezdetben felháborodott, végül elfogadó magatartása is. Az elbeszélő ugyanis megteszi a kezdőlépést, el is indul ezen az úton azzal, hogy ha nem is hősies szembefordulással, de csendben (magában dúlva-fúlva csak) otthagyja a szerelőműhelyt, és Reával ki is tűzik a szökés időpontig