Forrás, 2006 (38. évfolyam, 1-12. szám)

2006 / 7-8. szám - Balogh Tamás: A titkos könyvtár

aztán amikor odaért, megkérdezte tőlem, nincs-e kedvem velük játszani. Mondtam neki, de van, mit játszunk? Mondta, rambósat. Azt nem szeretem, feleltem, játsszunk inkább papást-mamást.

Jaj, ezt nem azért mondtam, mert szeretek papást-mamást játszani, kinőttem én már abból. De akkor ő lett volna a papa, én a mama, a barátja pedig a gyerek. Hiszen úgyis szerettük már egymást, és ő tényleg feleségül akart venni engem, majd ha nagy leszek. Ezt ugyan nem mondta, de csak azért nem, mert a játék szerint úgyis a felesége voltam, és ha egyszer egy lány már a fiúnak felesége, az nem fogja neki azt mondani, hogy majd nagykorodban elveszlek feleségül.

Fintorogtak, de aztán ráálltak. Már éppen kezdtük volna a játékot, amikor jött az anyukája, és azt mondta neki, hogy haza kell mennie leckét írni. O pedig elment. Előtte azonban adott egy puszit, látjátok, ide, az arcomra. Megcsókolt!

Innen számítom az új életem. Én már nem kislány, hanem nagylány vagyok, elvégre engem már megcsókoltak! A nagylány pedig már majdnem nő. Én tehát már majdnem nő vagyok.

És ezt a kis Juci még nem is tudja, mert azóta nem álltunk szóba egymással, csak a nyelvünket nyújtogatjuk. De a múltkor már majdnem odajött a kis Juci hozzám tízórai szünetben, aztán eszébe juthatott, hogy mi most haragszunk egymásra, meg hogy nem is vagyunk barátnők, és csak rám nyújtotta a nyelvét és visszafordult.

De nem baj, Juci még kislány. Még nem érti a dolgokat. Nem tudja, hogy engem már majdnem eljegyeztek, hogy feleségül fognak venni. Hogy mi majd boldogan fogunk élni mindörökké, mert mi meg sem fogunk halni, mert mi nem is fogunk megöregedni, hiszen akik annyira szeretik egymást, mint mi, azok mindig fiatalok maradnak. Hol van még Juci ettől...? - legyintett Johanna, sóhajtott egy nagyot.

Jonatán úgy érezte, hogy eljött az ő ideje, és most majd meg tud szólalni. Egy kicsit unta már a bólogatást, mert többször közbe akart szólni, de sosem tudott. Azt akarta elmondani, hogy ő voltaképpen örül annak, hogy Johanna szerelme még gyerekcipőben jár, és hogy a fiú csak egy puszit adott neki, ami tudvalevőleg akkor sem egy csók... és már éppen egy ugyanakkora nagy levegőt vett, mint története elején Johanna, amikor egy lány közeledett feléjük. Arcán széles mosoly ült, kezében két baba lógott.- Á, csak ki kellett mondani a nevét, már itt is van! - fancsalodott el Johanna.

Jonatán ebből jött rá, hogy a történetbeli Juci jött meg. Elképzelte, mit fog majd most

kapni ez a lány. Hiszen ha két haragos találkozik... Ehelyett azonban Johanna arrébb csúszott a pádon, egy kicsit arrébb lökte őt is, helyet szorított Jucinak, nagy levegőt vett, és megszólalt:- Helló, Juci, hogy vagy? Képzeld, mi történt: tegnap találkoztam egy olyan aranyos kiskutyával az utcánkban, amilyet a múltkor láttunk abban az újságban. Olyan édes volt! Nem jössz el hozzánk, hátha ott van most is? Neked is látnod kell, mert hát rád gondoltam, hogy biztosan neked is tetszene, mert mi, lányok, egymás között, valljuk be, általában a barátnőknek ugyanazok a dolgok tetszenek, ugyanazokat gondolják, ugyanazt mondják, ugyanazt teszik, és ugyanolyan a tolltartójuk. De hát ezért vagyunk barátnők, nem igaz...?

A lányok ezután szinte egyszerre ugrottak le a pádról, megfogták egymás kezét, és nevetgélve-ugrándozva elszaladtak. Jonatán kissé csalódott volt. Rájött, sokat kell még tanulnia, ha ki akarja ismerni a nőket. De mégsem lett szomorú, mert meglátta, hogy Johanna ottfelejtette a könyvet, amikor elfutott Jucival. Megörült neki.- Ez könnyen ment - mondta Jonatán a zsebének.

„De nekem milyen nehéz volt", nézett vissza rá onnan a csak most előbújó egér.

Jonatán jókedvűen és ráérősen sétálva ment az édességboltig, s lépett be annak ajtaján.

109