Forrás, 2006 (38. évfolyam, 1-12. szám)
2006 / 7-8. szám - Tandori Dezső: Esszé és mese (Az én Gergely-naptáramból)
hozott, és én is kértem, s levertem egy növényemet, a Jelzőt... mindent összeszedtem, mentem őket. Valóság, ó. „Mert annak semmi értelme nem lenne, végképp nem, hogy nekivágjak, de ne akarjak odaérni." (Ld. csak teljes hittel... Dömi Főmedvémékkel teljes hit jegyében élek együtt, és szorongva! Nekik minden mód jó vagyok: velük mindig együtt vagyok. Madaraimnak, madárkáinknak is jók voltunk, jó voltam mindenhogy. Kövéren, soványan, koszosán, izzadtan, fáradtan, nyűgösen, dolgozva, munka nélkül etc.) „Minden vonatkozásban fenntartom: nem vagyok nihilista, nem vagyok cinikus, nem vagyok a rendetlenség híve, nem politizálok - mégis, az egyetlen rendszer, melyhez tartozom, mely nekem kell, a házi kártyabajnokságunk." (Ennek rendszere, a két liga 20-20 klubbal, e klubnevekben medvéink, más lények, meghalt madaraink meséje zajlik. Állandóan. Ahogy a Micimackóban ott állandóan játszanak.) „Remélem, ahogy 4 év állóháborút kibírt az emberiség, egyszer, most az egyszer nekem is kibírja 4, majd megint 4 stb. év állóbékémet, anyagbékémet." Minél többször 4 év kellene, Dömiék miatt. Most néma a szívem, Totyi halála után csak úgy tudom átmenteni a jövőmnek, ha van olyan még, hogy nem működtetem. Dolgozom - nem igaz, a „mikor lesz vége ennek a francosságnak"?! nem -, igyekszem annyit írni, amennyit muszáj, csak akkor ismétlem magam, ha kell, modulok ezek... Főmedvém is az, irodalmilag. „Nekem ezt ne add te módul, ha megkérhetlek, jó?" így ő. Mellékelem pár rajzomat, a „Medvék és más verebek" c. könyvemből. Ezt is ki lehetne újra adni. Vagy a „Koalák..."-at. Aztán „A madárlátta tollaslabda" is ott van. Nem csak Hamletból, sárga könyvből, max. gombfociból állok. „Rajzolj rólam egy ideogrammát egyszer, ide, jó?" így Főmedvém. A mi mesénk szól örökké, némán is. Dömi az én legjobb barátom. (Legyen új madárka: feleségem akarná, de én nem akarom.) Most ablakainkban, párkányainkon a kaktuszok és pozsgás növények virágzó meséje zajlik. Totyi halála óta. Mikor ő beteg volt, megsimogattam mindig egy kis medvét, akinek Lizi a neve (Aliz madárkám, nagyon szeretett Sánta Hercegnőm után, aki 12 és negyed évet élt így kalitkában, mert nem is tudott volna kijönni, kutyánkkal együtt én voltam a mindene, Bécsben vettem ezt a kézzel varrt macit), megsimogattam Kis Csip nevű két köbcentis sárga madárkámat s másokat. Hogy Totyit védjék. De a világ nem mesevilág. Totyi elment. Vajon azért mentem át a szívemet, hogy jövőre mégis? A kaktuszok és virágzó pozsgások világát, meséjét akkor sem lesz szabad majd elhanyagolni. De most nem tudnék róluk külön mesét írni. Tessék más bánatos szerzőket olvasni, verebeimet így megemlegetni. Ez az esszé-mese, amit most mondani tudtam. Benne vannak évtizedek, évek. Kint halványkék az augusztusi ég. Nem Saint-Exupéry csillagára gondolok, hanem Szpéróéra, Alizéra, Totyiéra, a többi 35 madárkánk egy-szem csillagára az égen, amikor Egycsillagos Távolnoknak nevezem magam. De talán nem végső mégse ez a távol... 2005 lásd fentebb Két megjegyzés 1. A meglétezést személyesen bárkivel csak akkor bírom ki igazán jól, amikor a tulajdonképpen mese-és-egyetlen-való kártyabajnokságot játsszuk. (Sokatmondó a megfejtés itt.) 2. Ismétlem, megint egy könyv, amit kár, hogy nem adnak ki újra. Ezt már mondtam, de ezt is - és itt rögtön - elismétlem. Pár Dömi-rajzot megrajzolok ide újra. Kérem...! 102
