Forrás, 2006 (38. évfolyam, 1-12. szám)
2006 / 6. szám - Kántor Lajos: Helyzetek és fényjelek
Kántor Lajos Helyzetek és fényjelek Poszler György 75. születésnapjára Irodalomtörténeti és esztétikai tanulmányainak, esszéinek, kritikai írásainak számbavétele - akár félre is téve a félretehetetlent, tanári munkásságát - akkora feladat, hogy erre csak a vele versenyképesen felkészült pályatárs vállalkozhatna. Erre én természetesen nem tartom magam alkalmasnak, noha a helyzet(ek) fura alakulása folytán az Irodalomtörténeti Füzetek sorozatában szinte találkoztunk: az övé az 51. számú (Szerb Antal pályakezdése), 1965-ből, az enyém az 53., egy évvel későbbre keltezve kiadóilag (Százéves harc „Az ember tragédiájá"-ért). Egy jóval korábbi találkozásra a kolozsvári Farkas utca adhatott volna lehetőséget, minthogy ő a piaristáknál (a nyugati végen) kezdte tanulmányait, én a református templom közelében, a keleti sarokhoz tartozó kollégiumból, illetve annak elemijéből indultam; ám a hat esztendőnyi különbség s a Poszler család Budapestre költözése eleve meghiúsította, hogy gyermek- vagy ifjúkorunkban összetalálkozzunk. Ma már szinte érthetetlen számomra, hogy először valamikor a kilencvenes évek közepén láttuk egymást - igaz, Kolozsvár főterén. Azóta - örömömre, okulásomra- meglehetősen gyakran, különböző helyszíneken. Az időben (históriai és irodalomtörténeti időben), témagazdagságban kiterjedt poszleri életmű 2006-os olvasata helyett így arra teszek kísérletet, hogy a váltakozó helyzetekhez kapcsolódva idézzek fel Poszler- írásokat és közös jelenéseket - korántsem mellékesen pedig fényjeleket, általa (általuk, esszéi-tanulmányai által) kibocsátott fényjeleket. 1995-ben megjelent esszékötetének címét Poszler György így magyarázza: „Azt hiszem, valóban fényjelek. Nem én küldöm őket. Ahhoz - gondolom - nincs erőm. De én veszem őket. Ahhoz - talán - van érzékenységem." E bevezető mondatokkal részben vitatkozom, részben egyetértek. Mert a most ünnepelt esszéírónak, fontos tanulmányok szerzőjének - és bizonyára a tanár úrnak (akit csak hírből ismerek) - igenis van ereje fényjeleket küldeni; másrészt viszont a (kettős) fényjelek kibocsátásához valóban szükség van egy jó olvasóra, befogadói érzékenységre. S még egy vitatkozva egyetértő utalás, szintén a Fényjelek előszavából: Poszler György szerény büszkeséggel állapítja meg magáról: „Úgy vélem - némiképpen - anakronisztikus jelenség lehetek." Ehhez kétféle magyarázatot fűz: az egyik, hogy számára az irodalom ma is létkérdés; a másik a naprakész szakmai iskolákra vonatkozik, amelyekben tűrhetően tájékozottnak mondja magát, ám nem eléggé hisz bennük. Vagyis járja a maga - irodalomolvasó-értelmező, fényjeleket kibocsátó- útját, ahogy ezt Szerb Antaltól tanulta. (És hogy ezzel milyen sokakat, milyen különböző felfogású-ízlésű-iskolájú embereket győz meg, arról a 70. születésnapjára összeállt tisztelgő gyűjtemény, a Dombormű tanúskodik, 37 esztéta, filozófus, irodalomtörténész, prózaíró, kritikus írásával.) 107
