Forrás, 2006 (38. évfolyam, 1-12. szám)

2006 / 1. szám - Kántor Lajos: Vörösmarty – Bazilika – Károlyi

- Ozora, tudnivaló, Rómával teljesen egybevágóan hét hegyen emelkedik.

Aztán távolabbról közelít Bori szavaihoz.- Az irodalom újabb kori teljesítményei jobbadán trouvaille-ok, mintsem erőfeszítések. Kafkáék érdemét elsősorban a rátapintásban érzem. Rávilágítottak néhány később tényleg bekövetkezett veszélyre. Körvonalaztak egy-két olyan lelki szorongást, amelyre büszke lehet megszenvedője, mert értékre vall a fölfogása. ítélet alatt lenni, kódex nélkül; úgy, hogy akár svábbogárként ébredjünk: ezt írta meg Kafka. Istenre bízni a dolgunk istenhit nélkül, fajt fönntartani örök cél nélkül, úgy szeretni, akarni, tervezni, hogy úgyis elmúlik, tehát minek - ezek Beckett alaptémái. Mert a világ tele van - jobban, mint gyermekkorunkban - mumusokkal. Minden, ami fenyeget, de alaktalan: mumus. Minden, ami tisztázatlan s meghatározatlan a felnőttek világában is mumus: szörnyeteg. Korunk „életérzésének" ábrázolói ezekre találnak rá, immár világviszonylatú trouvaille-versenyben. Ez nem lebecsülendő munka, bármennyire a lélektanhoz igazodik ott is, ahol már egy ugyancsak kemény erkölcs - a költői igazságszolgáltatás - szólhatna.- Illyés Gyulának érzéke van a legfontosabbhoz.

Egy finom hallgatag úr - barátai János úrnak szólítják, és ő ad is az előkelőségre, a szellem rangjára -, egyszóval János úr kér és kap szót, s a Bazilika visszhangozza szavait.- Igen, Illyés Gyulának képessége van arra, hogy megkülönböztesse az igazán fontosat attól, ami éppen csak fontos, vagy egyáltalán nem az. Hajlama és bátorsága van arra, hogy újra meg újra a legégetőbb, legmagasabb rendű problematikával, úgy van: magával a legfontosabbal nézzen szembe... Legfontosabb? Hát ki az, aki még azt hiszi, hogy vannak fontos és kevésbé fontos dolgok? Ha a világ egyetlen egész, ahogyan gyermekkorunktól tudjuk, minden alkatrésze egyformán nélkülözhetetlen. Erről vagy arról, jelentéktelen semmiségekről írnak a költők, s akármiről írnak, világtörvényt mutatnak benne, mert csakugyan semmi sincs, amiben ne világtörvény nyilatkoznék meg. Hát akkor hogyan válhat költői erénnyé egy ilyen antropomorf különbségtevés? Csakhogy a „fontos" és „legfontosabb" szót én itt különös értelemben használom. Minden nagy irodalomtörténeti korszak tulajdonképpen egyetlen szőkébb vagy tágabb körű problematikával foglalkozik, ezt dolgozza fel. Rendkívüli intellektuális erőfeszítéssel dolgozza fel sorra a lehetséges emberi alapszituációkat, s miután ideiglenes megoldásra jutott, hosszú ideig megfeledkezik róluk, hogy azután - amikor ismét aktuálissá válnak - ismét eszébe jussanak. Vegyük a francia klasszicizmus irodalmát. Vagy például a felvilágosodást. A felvilágosodás kora a kiváltság s a kiváltsághoz kötött vallási és egyéb téveszmék problémáját ostromolta. Közvetve vagy közvetlenül csaknem kizárólag ezzel foglalkozott, jól tudjuk, miért. Azért, mert magában a valóságban érlelődtek már az ellentmondások, amelyek később a nagy forradalmakhoz vezettek; mert az élet ezt a kérdést tűzte napirendre; hogy úgy mondjam, akkor „ez került sorra", „erről volt szó". Kortárs irodalmunk ugyanígy a hatalom problémáját emészti. Példás hivatástudattal, úgyszólván minden intellektuális erőt ennek a kérdésnek felvetésére és megoldására mozgósít. Camus, Sartre, Golding, Dürrenmatt, Böll, Ionesco, Jevtusenko és nemzedéke - a második világháború óta alig jut eszembe jelentős írói teljesítmény, amely közvetve vagy közvetlenül ne ezzel foglalkoznék.

Székely János ennek a világirodalmi eszmefuttatásnak a szerzője; „civilben", egyebek közt, a Caligula helytartója című kiváló dráma írója. Nem mellesleg költő, aki (egy évvel azt követően, hogy az előbb hallott gondolatmenetet rögzítette) bejelentette a költészet halálát. Mert a költészet funkciótlanná vált, állította. (De azt is bevallotta: „nem megy az írás".) Az új életérzés megszólaltatásához a költői eszközök korszerűsítésére volt szükség, az újítómozgalom tehát roppant szolgálatot tett a modern költészet kialakításában - mindaddig, míg a kifejezést szolgálta. Sebestyén fültanúja volt János úr korábbi okfejtésének (egy kolozsvári szabadegyetemi előadáson), mi több, vitába is keveredett

54