Forrás, 2006 (38. évfolyam, 1-12. szám)

2006 / 5. szám - Bálint Péter: Szövegközti párbeszédek a „vajúdó Európában”

tételei során. Ezért is válik szinte lehetetlenné az íróval és művével szembeni távolságteremtés és -tartás, ezért okoz gondot a nyelvi ficamokra, gyakori képzavarokra, elviselhetetlen stílusta- lanságokra történő rámutatás. Ennek ellenkezőjére a Szabó Ede vagy Klaniczay Tibor kritikája mutat példát, bármennyire szeretnénk bírálatukat azzal a megjegyzéssel tompítani, hogy a tudós fők szőrszálhasogatása, rigorózussága, „szakbarbársága" hatja át szavaikat, illik megfontolni elmarasztalásuk okát és jogosságát. (Mily elevenen emlékezett Szentkuthy - fél évszázad múltán is! - a Maupassant-kötetéért kapott lesújtó bírálatra, melyet franciás műveltségű mesterem írt le lektori jelentésében az ilyesfajta stílustalanságok miatt: „őfelsége spinéje".) Ezt a belső vívódást növeszti az a tény is, hogy a mindegyre delejező és citálnivaló gondolatok magukhoz vonzzák az olvasó figyelmét, és folyton újraértelmezésre kínálják magukat: ebben az értelemben van igaza a kommentár természetéről és lényegéről ironikusan beszélő Montaigne-nek, akit Fekete J. József egyik recenzense is idéz, oly sok mindenkivel egyetemben.

Ez a Szentkuthyval való együtt olvasás és örökös kommentálni akarás tagadhatatlanul kényszer- pályára is állíthatja a bírálót. A szüntelenül másféle szempontból történő olvasás, vagy a sokféleképpen másként történő megközelítés egyre inkább csak mint vágyott lehetőség marad meg számára, mivel végzetesen Szentkuthy optikájából látja a valóságot, amelyről bajosan volna megmondható, hogy milyen mértékben valóság, fikció vagy kommentár, s mily mértékben gerjeszti egyike a másikát, hogy a Szentkuthy szája íze szerint való „egészt" alkossanak. Miként az is tagadhatatlan tény, hogy a mester műhelyében forgolódás; a beavatottak közé tartozás tudata; a „Szentkuthy-szín- ház" valamelyik epizódjában vagy szerepében való részvétel: mondjuk a marionettek rángatózásának bölcsész bírájaként; az életmű nehezen megfejthető részleteiben megbúvó Szentkuthyval való folyamatos összekacsintás és együtt rejtekezés; a kolostori magányban történő közös imádkozás és mondén nőkről álomkergetés kárpótolja a kényszerpályára futott vagy onnan sajátos olvasatait közreadó bírálót. Valljuk meg, van olyan életmű, amelyért hajlandók vagyunk efféle „másodhegedűs" szerepet és áldozatot vállalni; van olyan író, akinek vonzásában nem érezzük áldozatvállalásunkat tehernek, s nem ódzkodunk a szüntelen átalakulástól és nyomon követéstől; s persze akadnak olyanok is, amelyekért és akikért nem hozunk efféle áldozatot.

Fekete J. József szemmel láthatóan örömét leli a Szentkuthy-mű önfeledt olvasásában. A vaskos, s megannyi megválaszolásra váró kérdést és irodalomelméleti kételyt felvető életmű ugyanis nemcsak esztétikai értelemben varázsolja egy másik világba, de a „hivatásos olvasó" szembesülve a napi fenyegetettséggel, létveszéllyel, rongált nyelvvel, egyszeriben észreveszi, hogy az irodalmi mű egy másik hazává, egy másik otthonná, egy élhető és élvezhető világgá válik, akár földönfutó ember számára a mesevilág. Szentkuthy, szembesülve megannyi történelmi és szociális válsággal, valamely társadalmi réteg számára mindig végzetes következményekkel járó forradalommal, maga is az irodalom fiktív világába menekült. Könyvtárszobájában létrehozta a saját Nakonxipánját, ahol kedvére alkothatta meg a mitikus színtereket, a rituális színjátszás szabályait, a szövegkönyveket és dramaturgiákat, a paravánokat és szereplőket, maga lehetett a rendező és súgó, világosító és jegyszedő, amire oly szenvedélyesen vágyott egy Bulgakov. A roncsolt létre megfelelő választ keresve, az emberi lélek és jellem területén szinte semmiféle változást nem hozó történelem és mitológia tanulmányozásában, a szent és profán szövegek magyarázásában és belsővé tételében, a naplóírás és regényes életrajzok szövegei közti kiteljesedésben véli megtalálhatónak saját tevékenysége értelmét Szentkuthy, s azokat a sorssal szembesítő, maszkokat lerántó kérdéseket teszi föl, melyeket ki-ki magának szokott föltenni, a túlélés vagy üdvösség érdekében. E törekvések azt a benyomást erősítik a faggatójában, hogy nem véletlenül ragaszkodik Szentkuthy a 18. századhoz, amikor is az alkotó személyiség, az egyszerre filozofikus és költői, matematikus és botanikus, nyelvész és historikus alkat, mint egy Goethe vagy Csokonai, egyszerre tudhatta magát egységesnek, teremtőnek, forradalmárnak, európainak és magyarnak, vagyis a különböző énmeghatározások és énjátékok egyáltalán nem tűntek kérdésnek és ellentmondásosnak. Szembesülve a helyre- és visszahozhatatlannal, Szentkuthy az irónia és maró öngúny, a bohócjáték és az abszurd tér- és időbeli kiterjesztésével menti meg magát a korszerűtlenség vádjától. De hogy mily menthetetlenül írói alkat, mi sem bizonyítja jobban, minthogy romantikus történethalmozások és végeláthatatlan meseszövések, rituális szerepjátékok és cellában fogant fohászkodások, powysi növényi létről szóló mitológiateremtés és Németh László-i mindent habzsolás határozzák meg alapállását, mely könyörtelenül a Flamvas által is tudatosított és ostorozott európai végzetet: a műteremtést és mű általi üdvözülési vágyat tükrözi. Fekete kimerítően veszi sorra ennek az írói alapállásnak és műteremtő szándéknak megannyi változatát, naplóbéli lenyomatát, ezért is mondhatjuk elemzői felfogásáról azt, hogy inkább le- és körülíró, semmint nyakon ragadni és meghatározni vágyó lenne.

104