Forrás, 2006 (38. évfolyam, 1-12. szám)
2006 / 5. szám - Bálint Péter: Szövegközti párbeszédek a „vajúdó Európában”
Bálint Péter Szövegközti párbeszédek a „vajúdó Európában" (Fekete J. József: P.O.S.T - Szentkuthy Miklós és művei) Elöljáróban érdemes nyomban két dolgot megemlíteni Fekete J. József közeli múltban a Forum Kiadó gondozásában megjelent: P.O.S.T Szentkuthy Miklós és művei monográfiája kapcsán. Az 1997 februárjában a pesti Francia Intézet által megrendezett, francia-magyar kétnyelvű Szentkuthy-konferencia után adott nagyköveti fogadáson, az író életművével foglalkozó fiatal kutatókat külön is köszöntő követi szónoklaton „felbuzdulva", Konrád György azt a méltánytalan kérdést tette föl a jelenlétünkben: „no de hol vannak a fiatal Széntkuthy-kutatók?" Úgy vélem, az asztal másik oldalán ülők, a sokáig méltatlan jelzőkkel és felszínes ítéletekkel illetett Szentkuthy-mű faggatása révén, ki-ki a maga sajátos „olvasatát" elkészítve, Somlyó György fiatalabb szellemi társakat pártfogásába vevő válaszánál is - hogy tudniillik „az asztal másik felén ülnek" - csattanósabb választ adtunk a Vas István-i bölcsességet és tapintatot mellőző kérdésre. Az elmúlt időben bizonyítottunk a Konrád-féle kételkedőknek; hiszen az akkor ott lévő „fiatalok" közül: előbb Rugási Gyula, majd e sorok szerzője, s most a zombori illetőségű Fekete J. József adta közre évtizedes kutató-elemző munkájának eredményét. Ideje volt? Kétséget kizáróan itt volt az ideje megjelentetni olyan kötetet, melyet szerzője teljes mértékben Szentkuthy életművének szánt, s hogy rövid időn belül mindjárt három ilyesfajta freskó is napvilágot látott, megélénkítették az érdeklődést. Ideje volt e kötetek publikálásának azért is, mert a Somlyó György, Határ Győző, Réz Pál és Domokos Mátyás írásait, irodalmi beszélgetéseit alig követte egy-két alkalmi töprengés az elmúlt időben, mintha kimerülni látszott volna a Szentkuthy irányába egyébként sem túlzottan heves érdeklődés. Kitartó, nem csekély áldozatot követelő életmű-faggatásunk eredménye, súlya, sőt talán még haszna is, igazából a kánont gyártó irodalmárok ítélkezésével vagy restségével összevetve mérhető. Noha bármilyen meglepő is, akad olyan mostanában megjelent irodalomtörténeti kötet, melyben még a neve sem szerepel Szentkuthynak, míg másokban mindössze néhány szóval is elintézhe- tőnek vélik életművét, melyet a francia sikere nyomán egyes kritikusai Pessoáéhoz, Borgheséhez, Nabokovéhoz hasonlítanak, és hozzájuk mérten ünnepük minden egyes idegen nyelven megjelenő művét. Ám tényként említhető, hogy éppen a Konrád által hiányolt, harmincas-negyvenes éveiben járó fiatalabb irodalmár nemzedék, s mellettük az egyetemisták, gimnazisták forgatják lelkesülten vaskos köteteit, mármint a fiatalok azon része, amelyik még hajlandó bármilyen irodalmat is olvasni. Eközben, paradox, s egyben érthető módon, az idősebbek már csak önnön szobruk faragásával vannak elfoglalva. Azt viszont elégedetten állapíthatjuk meg, hogy az ítészek és irodalmárok olykor érthetetlen irodalomcsonkítása, máskor szándékos hallgatása ellenére sem következett be Szentkuthy halálával a szokásos, egy-két évtizedig tartó „purgatóriumi létre" való ítéltség. Némi frivolitással állíthatjuk, hogy Szentkuthy él, elevenebben hat és sugároz, mint valaha, szenvedélyesen „ír és publikál" (az évek óta folyamatosan megjelenő posztumusz kötetei alapvetően rendezték át az életművet és megítélését), provokálja a kortársakat és bírákat. Sokan és sokféle alapállásból írtak életművéről, amely szokatlan és nehezen elsajátítható volta miatt nem feltétlenül számít a „művelt olvasóközönség", vagyis a műveltséggel és érzékenységgel alig is rendelkező olvasók táborára. A másik dolog, ami alaposabb megfontolást érdemel, hogy a déli határhoz közeli Zomborban, a kegyetlen etnikai mészárlások és népirtások, a védtelen civilekkel történő erőszakoskodások idején, ki tudja milyen belső késztetésnek és életmentő gondolatnak engedve (talán éppen a józan ítélőképességének és erkölcsi integritásának megőrzése érdekében), egy „fiatalember" úgy döntött, hogy a Szentkuthy-életmű tanulmányozásának szenteli napjait. Ez az áldozathozatal, énodaszánás tagadhatatlanul egyfajta sorsvállalás és sorsbeteljesítés is a részéről; úgyhogy bátran mondhatjuk: 102
